/Az írás a szerző szellemi tulajdona, a Hídfőn a szerző beleegyezésével közölt fordítás./

Mikor a nők szerepének meghatározása kerül szóba, úgy tűnik, mi európaiak nagy gondban vagyunk. Valójában nem is tudjuk igazán, mi volt a nők szerepe saját történelmünkben, vagy a pre-hisztorikus időkben – különösen nem a nemesség körében. A királynők szerepéről homályos elképzeléseink vannak, miközben egyes perverz feministák gyakran odáig merészkednek, hogy azt állítják, a királynőnek nem volt más feladata, mint hogy legyen csinos, lépjen házasságra egy másik ország királyával, és szüljön utódot, mert előbb-utóbb úgyis szükség lesz egyre.

A földművesekről szintén többé-kevésbé annyit tudhatunk, hogy fizetniük kellett, amikor lányaikat férjhez adták. Mindez már elegendő indok is arra, hogy egyesek kijelentsék, ma mennyivel jobb minden: a nők is tanulhatnak, megválaszthatják férjüket – vagy ami még jobb; dönthetnek úgy, hogy nem mennek férjhez, nem gondoskodnak gyermekeikről. Sőt, a nők maguk dönthetnek a gyermekvállalásról, úgy öltözhetnek, ahogy akarnak, és így tovább. Szánalmas – mindez a klasszikus fejlődéselmélet a nők szerepére vonatkoztatva, miközben az európai népek ma már nincsenek tisztában azzal, a nők eredetileg milyen szerepet töltöttek be a társadalomban. A házasságkötésért ugyanis nem fizetni kellett – egyszerűen örökséget kaptak a férjhez menetelkor, ahogy a fiú pedig a földet örökölte. A tradíció és a társadalom szerveződése megkövetelte, hogy a nők nagy értékű ingóságokat örököljenek meg. Ez a két család hagyományainak és tulajdonainak egyesítését jelentette, így egyik fél sem kellett úgy érezze, hogy gyökereit veszítené a házassággal.

Mit tettek a nemes nők?

Tanultak. Ennek hívják ugyanis, amikor valaki oktatásban részesül. A mai tévhitekkel ellentétben a nőknek már az ősi idők óta tanulniuk kellett.

Egy tanulatlan nő nem lehetett nemes. Még az utóbbi évszázadok során is, nemesi, majd burzsoá körökben megkövetelték, hogy egy nő játsszon tökéletesen a zongorán, és magas szinten ismerje az európai irodalmat. A vizuális művészetekben szintén mesteri szintre kellett jutniuk. Valójában a nemes nők számos nyelven kellett folyékonyan beszéljenek, és ellentétben azzal, amit napjainkban hallani (ez főként a modern világ életellenes filozófiáját, a dohányfüstös kocsmák zsidó pszichológusait foglalkoztatja), teljesen normális, elfogadott és hétköznapi jelenség volt, hogy egy nő képes legyen a hosszas filozófiai dialógusra. Példának okáért, XIV. Lajos idejében a királynő és udvarhölgyek számára ez a napi rutin részét képezte.

Miért mondják mégis, hogy a nők csak a XX. századtól kezdve részesültek oktatásban? Nagyon akarják, hogy ezt higgyük, de ennek ellenére tény, hogy a XX. századtól csak ugyanazt az oktatást kapták, amit a fiúk is. Az két külön dolog. Azt megelőzően, a háztartási munkákon kívül (ahogy a férfiak a háztáji munkákat kellett ismerjék) a lányok ősi szövegekről, a tradícióról, filozófiáról tanultak, az istenivel kerültek kapcsolatba. Minél magasabb volt a rangjuk, annál magasabb szintű oktatásban kellett részesüljenek, – de ugyanez volt a helyzet a fiúkkal. A parasztok nem tudták a nemesi módon taníttatni lányaikat, – ugyanannyira, ahogy fiaikat sem tudták taníttatni arra, hogy vadásszanak, vagy lovaggá válhassanak.

A királynők szerepe, ami kevéssé ismert (és amivel ma nem foglakoznak, mert a gyengébb és erősebb nem szembenállását részesítik előnyben) – megőrizni a múltat.

Már az ősi Egyiptom ideje óta, a nemes nő közvetlen köthető az istenihez, – ők voltak felelősek annak biztosításáért, hogy a rítusokat és hagyományokat mindenkor tiszteletben tartják. Felelősségük volt eltemetni a holtakat, előkészíteni a rituálékat, és tanulmányozni a múltat. Egy nő megérzéseinél, természetes adottságainál és szenvedélyeinél fogva a múlthoz kötődik. Az ősi Egyiptomban ez Ízisz (a nemes nő, vagy királynő) szerepköre, aki felkutatja Ozirisz (a halott uralkodó) holttestének darabjait, és átadja testvérének, Anúbisznak, hogy újra állítsa össze, balzsamozza be (óvja meg az elmúlástól), és élessze fel. Ez a szerep önmagában a női szerepkör összegzése. A nő életet ad, és fenntartja azt.

Szophoklész Antigonéja is tisztán kifejti ezt a szerepet: Antigoné inkább meghal, minthogy testvére temetetlen maradjon. Karaktere közvetlen köthető az istenihez, magasabb erő támogatja őt harcában; mert a holtakat el kell temetni.

A nő életet ad, miközben ő maga a múlt képe. Egyiptom királynőjének – Ízisz -, mint minden királynőnek, feladata volt annak biztosítása, hogy a trónt annak legitim örököse kapja meg. A tradíció és értékek védelmezője, döntőbírója ez a szerep. Amennyire tudjuk, Európában szintén a királynő lehetett (és kellett legyen) a régens, amikor a király halott volt, örököse pedig még kiskorú gyermek. Ennek egyetlen egyszerű célja van; megakadályozni, hogy valaki fizikailag rátermettebb megszerezze a trónt és megtartsa azt. A nőnek, a királynőnek biztosítania kell, hogy a trónra annak jogos birtokosa ül majd, legyen ő bármilyen életkorú vagy képességű is jelenleg. A Bibliában szintén ugyanez a viszony jelenik meg; a nő adja át a tudás gyümölcsét, így érthető, az egyház mindent megtett annak érdekében, hogy a nőket elhallgattassa. Ugyanez figyelhető meg napjaink modern vallásaiban: a modern tudományban és pszichológiában a biológiai anya gyakran mint a gyermekre leselkedő potenciális veszély jelenik meg, és előnyben részesítik, hogy a gyermeket lehetőleg minél korábban kezdje el nevelni valaki más (dajka, bölcsőde, stb.). Egyes országokban az örökbe adást még inkább népszerűsítik, lehetőleg külföldiek számára, hogy a tradíció garantálhatóan elvesszen.

Ennek kapcsán sokat hallunk arról is, hogy a pogány “boszorkányokat” élve elégették. Olyan nők voltak ők, akik próbálták megőrizni a kereszténység előtti idők tradícióit, megtartani a múltat, – egészen a halálukig. Ezek a nők adták tovább az ősi Európa meséit, a hajdani Európa tradícióit, mesélték azt gyermekeiknek és egymásnak, generációról generációra anélkül, hogy egyetlen szót is megváltoztattak volna. Olyan nők voltak ők, akik tartották a hagyományokat – díszítették a házat a téli napforduló idején, ahogy napjainkban is ők teszik ugyanezt. Úgy gondolják, hogy ez csak néhány jelentéktelen részlet? Rosszul gondolják, mert ezek olyan részletek, amik mentén visszamehetünk egészen a kőkorszakig, egészen a legidősebb vallásig, az ősök bölcsességéig.

Az írás, amit kifejezetten egy férfi tudománynak tartanak, a női szerepkör kihalásával jelent meg. A klasszikus európai mesék elvesztek, amikor leírták őket. Azt megelőzően nem volt szükség arra, hogy leírják őket, mert generációról generációra szóban továbbadták őket, nők a gyermekeiknek, királynők a királyoknak.

Az írás egyúttal az egyház kezében is eszköz volt arra, hogy irányítsa, mit mesélnek a családokban. A könyvnyomtatás által a papok befejezett, olvasásra és elmondásra kész történeteket küldtek az otthonokba, hogy biztosítsák, a családok – és különösen a nők – a készen nyomtatott történeteket olvassák. Elterjedtté vált a Biblia olvasása az esték idején. A könyvek végül megölték a hagyományokat, és a hagyományokat könyvekben próbálták újjáéleszteni, férfiak által írva, de olyan nők által elmondva és megjelenítve, akik még mindig ismerték őket.

Természetesen, az egyház szintén felhasználta a nőket, de a saját hagyományainak megőrzésére és fenntartására. Ugyanakkor a kereszténység soha nem volt egészen keresztény, majdnem minden pogány hagyomány a mai napig megőrződött. Némileg módosítva ugyan, néha kétértelműen, de tulajdonképpen változatlanul.

Egy nő foghat fegyvert, de soha nem lesz egyenlő a férfival, ahogy a feministák szerették volna – hanem csak annak érdekében tehetné meg, hogy a tradíciót védelmezze. Ugyanez a helyzet Szent Johanna – a modern Antigoné – esetében, aki a megfelelő király megkoronázásáért szállt harcba. A gyakorlatban régensként cselekedett. Szent Johanna nem az egyház parancsának, hanem isteni hívásnak engedelmeskedett.

A királynők pártfogók voltak; ügyeltek az adottságok irányítására és megfelelő mederbe terelésére. Egy királynő amellett, hogy jó családból kellett származzon, magasan képzett kellett legyen – nem azért, mert a műveltség mutatós volt, hanem mert az ő feladata volt, hogy emlékezzen, és megértse, fenntartsa, irányítsa, ápolja és szervezze a hagyományokat.

Ez volt annak oka, hogy a nemes nő minden művészetet magas szinten ki kellett tanuljon. Többek között ez volt az oka annak, miért hittek mindig a hajadon lánynak – főként szüzeknek – és miért nem tudtak ellentmondani nekik. Ez a hit, Isten szeretete nem volt más, mint a múltnak, az ősöknek, a törvénynek és tradíciónak szentelt ösztön. Ha más elfoglaltságoknak szentelték idejüket (szerelem), ez az ösztön legalább annyira tiszta és isteni volt; a szüzek nem “hangokat hallottak”, hanem megérzéseikre hallgattak.

Az egyház a “boszorkányok” utáni hajtóvadászattal és élve-égetésekkel próbálta erősíteni jelenlétét Európában, próbált megszabadulni a nők jelentette problémától, de nem járt sikerrel. Szembesülvén ezzel a vereséggel, kijelentette, hogy a nők veszélyesek. Miután bezárta és elhallgattatta, megpróbálta szövetségessé tenni a nőket, de ennek érdekében nagy engedményeket kellett tegyen; rákényszerült arra, hogy még európaibbá váljon.

6Manapság már megfeledkeznek minderről, és a nőt a férfi ellentétének tartják, a férfit pedig a nő ellentétének, miközben a férfit a nők kínszenvedéseinek forrásaként mutatják fel.

Hangsúlyozzák, hogy a nőt gyengébbik nemnek nevezik. Gyengébb nem, – igen, efelől semmi kétség. Hangsúlyozzák, hogy a nő előbb szülői felügyelet alatt állt, majd a férj felügyelete alatt. Pedig ez csak egy újkori nézőpont. Aki óvó felügyelet alatt van, azt aligha lehet rabszolgának nevezni. Védelmezve voltak – ami egészen mást jelent. Az apa, és később a férj feladata volt a nőt – a gyengébb nemet – megvédeni. Később a nőt “a férfi lányának” tartották. Valójában a szövegek isteni eredetét megállapító személyek nagyon is férfiak voltak, akik el akarták hallgattatni a nők hangját, és megfordították a teremtés ismert rendjét, mert nem akarták meghallani, valójában ki is “a nő”, akit a veszély elsődleges forrásának nyilvánítanak.

Nem, a nő valóban nem politikai entitás, leszámítva azt a kevés kivételt, akinek különleges indoka volt, vagy közvetlen a tradíció védelmében lépett fel (Jeanne d’Arc). Nem, valóban nem uralkodásra teremtették, és igen, arra teremtették, hogy a férfi mögött maradjon. Ki tenne egy nőt az első sorba? Ez nem csak megbízhatatlan taktika, hanem szégyen is lenne a férfira nézve. A király áll minden katonai vezetők fölött, és egy női vezető senkit nem rémítene meg.

A feminin szenvedély kárhoztatása, véleményem szerint szintén egy tévút. Persze, a női indulatok ártalmasak lehetnek, és gyakran nem egyeztethetőek össze háborúval és védelemmel (a király szerepével), ahol a férfi indulat (düh) gyakran közvetlen erőt jelent – de tény, hogy a két nem szenvedélyei, indulatai csak akkor teljesek, ha egyesítjük őket. A férfi biztosítja a múlt védelmezését, de a nő az, akinek biztosítania kell, hogy ezek az indulatok a megfelelő irányba terelődnek. Valójában, mi oltalmazza és táplálja a király uralkodását az ő királyságán, fajtáján, tradícióin és őseinek hagyatékán kívül? A nő gondoskodik a belső, a férfi a külső tényezőkről. Egy olyan létező, ami ezt a kettőt önmagában egyesítené, egyszerűen nem lenne elég hatékony.

Napjainkban azonban mindkét entitás hiányzik. A világ se nem férfi, se nem nő, csak indulatos, ártalmas, de gyenge is egyben, mert a két nem kvalitásait egymás ellen fordították, ahelyett, hogy egymást oltalmaznák és kiegészítenék.

A nőből eltüntették azt, ami leglényegesebb tulajdonsága lenne, vagyis, hogy minden figyelmét olyan szenvedélyeknek szentelje, melyek magával ragadják őt. Eközben a férfi leglényegesebb tulajdonságát is eltüntették, többé nem tud teljes lénye beleadásával képviselni valamit, ami őt eredendően magával ragadja.

A nő szépsége és a szenvedély, amit magával von, eleinte egy eszköz volt – a tisztán szexuális jellegű vonzalmon túl -, ami biztosította a nő védelmét, és a csábítás a férfi vonzalmát a múlt szeretetére összpontosította. Ha ezt a szépséget csak önmagáért használják, az vulgáris. Ma csak ezt a szépséget (ami többé nem is nevezhető szépségnek) helyezik előtérbe. A nő nem lenne szabad a szépségnek alárendelve létezzen, hanem a szépséget mint önnön belső lényegét a nőiség feladatának megfelelően kellene használja.

Ugyanez elmondható a dühről és becsvágyról, a férfi indulatokról és azok jelentőségéről, ami eleinte – a tisztán szexuális jellegű vonzalmon túl – szintén egy eszköz volt a férfi számára, hogy biztosítsa társának, családjának, országának, fajtájának, az ősök szellemének; a múltnak védelmét. Ha ezt a dühöt és becsvágyat önmagában véve használják, az vulgáris. Ma csak ezt a dühöt és becsvágyat helyezik előtérbe. A férfi nem lenne szabad düh és becsvágy alapján éljen, az indulatokat a férfiasság lényegének megfelelően kellene használja. Persze, a kettő felcserélése – ahogy azzal ma próbálkoznak – még rosszabb. Egy férfi nem szabad “cuki” legyen, nem szabad szánalmat kiváltson. Kemény és rettenetes kell legyen, – és igenis legyen szakálla, hogy megmutassa korát és erejét, hogy ne nézzen ki úgy mint egy gyerek.

A nő eközben nem szabad, hogy adottságait a férfi figyelmének elvonására használja, – inkább a helyes irányba terelnie kell. Emiatt nem szabad elrejtse magát, de soha ne legyen vulgáris sem.

Borzalmas látni, hogy egyesek azt hangoztatják, hogy a fehér nő elsősorban szabad nő, és megvan a joga ahhoz, hogy félmeztelenül szaladgáljon az utcán, amikor csak akar. Ez nem az, amiért harcolunk, – ez nem szabadság. Nem azért harcolunk, amit ők “haladásnak” neveznek – mi őseink szívének megmentéséért vívjuk harcunkat.

Marie Cachet