A globalisták ma úgy tekintenek a kozmopolita életmódra, mint a globális gazdasági növekedés motorjára – de a “bevándorlás” nem csak anyagilag költséges, hanem komoly lelki következményekkel is jár. A honvágy nem csak az egyén problémája: tömeges jelenségként komoly társadalmi zavarok okozójává válhat.

Évekkel a migrációs válság kezdete előtt egy Gallup World Poll mérés kimutatta, hogy több mint 1,1 milliárd ember – a világ felnőtt lakosságának közel egynegyede – akar átmenetileg egy másik országba utazni, hogy ott jövedelmezőbb munkát találjon – további 630 millió pedig véglegesen akart másik országban letelepedni. A külföldre költözés utáni vágy lehet a szegénység velejárója is, de jelentős hajtóerőt jelent önmagában annak tudata is, hogy ez ma már nem a kevesek kiváltsága, hanem emberek nagy tömegei számára elérhető lehetőség. Azok a személyek, akik a kozmopolita életmódot választják, rendszerint előfeltételezik, hogy az egyén képes bárhol otthon lenni – illetve tudnia kell otthon lennie – a világban, és nem kell kifejezetten egy helyhez kötődnie. A globális, kozmopolita társadalom a centralizált, globalizált gazdaság előfeltétele is egyben.

A globalisták ma úgy tekintenek erre az életmódra, mint a globális gazdasági növekedés motorjára; a munkaerő korlátlan mozgása nekik nagyobb lehetőség a profitra – semmi több. Országról országra utaztatható munkarobotként; a határok nélküli, globális társadalom építőkockájaként tekintenek az emberre, s eközben figyelmen kívül hagyják azt a mélyen emberi érzést, amivel az idegen országba költöző személyek nagy többsége előbb-utóbb szembetalálja magát. A honvágy nem csak az egyén problémája: tömeges jelenségként komoly társadalmi zavarok okozójává válhat, s ez különösen a migrációs válság során kezd láthatóvá válni.

Még egészen szkeptikus hozzáállással is annyit tényként, bizonyosan kijelenthetünk, hogy nem ismertek, vagy nem kellően dokumentáltak azok a pszichológiai következmények, amivel egy társadalom szembe kell nézzen egy olyan helyzetben, amikor emberek tízmilliói költöznek át egyik kulturális közegből egy másikba, és az ezzel járó lelki nehézségeket mindegyikük saját eltérő kultúrája, habitusa, személyisége alapján éli meg, miközben ezeket az egyéni reakciókat egymással napi konfliktusba kényszeríti a közös tér. Európa ma a tömeges bevándorláshoz kötődően számos új jelenséggel kell szembenézzen; az integráció problémái, a terrorizmus, a kezdetben békés menekültek gyors radikalizálódása, a háborús turizmus, a magányos merénylő által elkövetett, teljesen értelmetlennek és céltalannak látszó gyilkosságok, és az egy élettérbe összezárt kultúrák, etnikumok közti konfliktus – miközben valamennyi jelenség mögött megbújhat az a rejtett katalizátor, amit a globalisták kifelejtettek az egyenletből; a honvágy.

Az idegen földre költözés közel sem minden esetben úgy zajlik, ahogy azt új élet reményében az egyén elképzeli; sokan találják magukat évtized múlva ugyanabban a taposómalomban, amiből elmenekültek – de már egy másik országban. Ha a nagy remények elúsztak, s a “pár év alatt meggazdagodás” nyilvánvalóan nem következett be, nem marad más, csak az üresség – és új kapcsolatok hálója, ami ezt az üvöltő ürességet elnémítani hivatott. Hiába az új élet, az új kötődések, a térbeli hovatartozás mégiscsak fontosnak bizonyul – bár ez leginkább a távolság állandósultával, a nem-hazatérés tudatosulásával válik kézzelfoghatóvá. Minél eltérőbb kulturális közegből és minél korosabban érkezik valaki, a beilleszkedés annál nehezebb – s a végleges kiábrándultság, az apátia annál valószínűbb.

Az amerikai társadalomban általánosan ismert jelenség a honvágy, és azok a pszichológusok, akik kifejezetten bevándorlók lelki problémáira specializálódnak, rendre arról számolnak be; tömeges méretben mutatkozik meg, hogy az idegen földre költözéssel évtizedek után is együtt jár az otthontalanság érzete. Ha az egyén nem is beszél róla, vagy mélyen eltemeti a honvágy érzését, hosszú évekkel az újrakezdés után is meghatározhatja a mindennapokat.

A “bevándorlás” nem csak anyagilag költséges, hanem komoly lelki következményekkel is jár.

A problémát pedig csak tovább fokozza, hogy ma a társadalom leginkább csak zavaró tényezőnek tartja a honvágyat, aminek “idővel el kell múlnia”, ahogy az egyén az új környezetben újabb előrelépéseket tesz, eredményeket ér el. Ma a problémával szembesülő emberek többsége – s különösen igaz ez a globális társadalom ideáját dédelgetőkre – inkább nem fogalmazza meg a kérdést: lehetséges-e, hogy a honvágy soha nem is múlik el, mert az embernek eredendően olyan a természete, hogy nem csak a személyekhez, de térhez is kötődik?

Vágyódnak a hazájuk után – de még nem is jártak ott

Ennél sokkal komplexebb probléma adódhat olyan bevándorlók tömegei esetében, akik ők maguk – egyénként – már nem bevándorlók, de családi szokásaikhoz képest a társadalmi környezet távoli és idegen, miközben a társadalom többsége igenis bevándorlónak tartja őket. Az elmúlt évek során fokozódó terrorveszély tapasztalatai azt mutatják, hogy a második-harmadik generációs migránsok, akik már Európában születtek, sokkal inkább ki vannak téve az úgynevezett “radikalizálódás” veszélyének, mint azok a bevándorlók, akik nemrég érkeztek egy idegen társadalomból, és annak minden szokását, belső törvényeit, erkölcseit is magukkal hozták.

Sokan felhívták már a figyelmet arra, hogy Európában az utóbbi évek terrortámadásainak többségét nem első generációs bevándorlók követték el, hanem olyan személyek, akik már európai születésűek, de bevándorlók leszármazottai. Szintén egy közös nevező az esetükben, hogy visszatérnek elődeik kulturális környezetébe fegyveres harcot vívni, majd valós harctéri tapasztalatot szerezve jönnek vissza Európába – azt követően hajtják végre a terrorcselekményt. Biztonságpolitikai szakértők ráadásul egy még veszélyesebb jelenségre hívták fel a figyelmet, ami elsősorban a nyugat-európai országokban élő muszlim fiatalokra, sokadig generációs bevándorlókra jellemző; az ő köreikben “menőnek”, “trendi” dolognak számít csatlakozni az Iszlám Államhoz, és elutazni valamilyen közel-keleti országba fegyveres harcot vívni. A fiatal, nyugat-európai muszlimok körében egyre inkább nem szélsőségesség kérdése a terrorszervezethez csatlakozás, hanem ez a felnőtté válás rítusa; tizenévesen elutaznak megvívni a dzsihádot, ami annak lehetőségével kecsegtet, hogy érett, harcedzett férfiként térhetnek vissza Európába.

A jelenség mögött pedig rejtett katalizátorként ott a honvágy; olyan, bevándorló hátterű fiatalokról van szó, akik nem találják helyüket az európai társadalomban, de elődjeik kulturális környezetében már a háborúk miatt nem adott a családalapítás, az érett megbékélés lehetősége. A távolba vágynak, de – hangsúlyozni kell – nem egy teljesen idegen kultúrába, hanem olyan helyekre utaznak el megvívni a dzsihádot, ahol nagyapáik, dédapáik is megvívták saját harcukat. Európai születésű muszlimként nem Kínába, Japánba, vagy Dél-Amerikába utaznak harcolni a hatóságok ellen, hanem elődeik hazájában vagy más, azonos kultúrkörhöz tartozó országban kötnek ki, fegyverrel a kezükben.

Vágyódnak a hazájuk után, pedig születésük óta még soha nem jártak ott.

Mivel a jelenlegi népvándorlási hullám történelmi rekord méretű tömegeket mozgat meg, nincs ismert precedens arra, hogy ennek a jelenségnek milyen – akár rövid távú, akár hosszú távú – következményei lesznek. A nagy háborúkat követő migrációs hullámok tapasztalatai alapján azonban lehet következtetni, s többek között az Amerikai Egyesült Államok esetében ismertek a tömeges gazdasági migráció tragikus velejárói. Egy 2011-es tanulmány (Archives of General Psychiatry adatai közt visszakereshető) kimutatta, hogy az Egyesült Államokban letelepedő mexikói bevándorlók több mint 40%-kal magasabb arányban küzdenek depresszióval és szorongással, mint azok a rokonaik, akik Mexikóban maradtak. Más bevándorló népcsoportok esetében szintén hasonló arányokat mértek.

Miközben a bevándorlásra ma úgy tekint a liberális globalista elit, mint egy a ‘jövő globális társadalmában’ mindennapossá és elfogadottá váló jelenségre, mára egyértelművé kellett volna váljon; nem csak az idegen kulturális közegben letelepedő tömegek szenvedhetnek komoly lelki károsodást – ami látványos társadalmi feszültségek kiváltó okává válik -, hanem leszármazottaik is szenvednek ugyanilyen bántalmaktól, s nem tudnak beilleszkedni abban a környezetben, ami elődeik számára is idegen volt. Vagyis otthontalan, beilleszkedni képtelen tömegek gyülekeznek Európában. Olyan emberek milliói, akiknek nincs vesztenivalójuk.

Döbbenetes, hogy a liberálisok még az öngyilkos merényletek, a magányos merénylők által elkövetett gyilkosságok láttán sem ismerik fel ezt a tényt; pedig a történelem már ezernyi példát szolgáltatott arra, hogy mit szoktak csinálni olyan emberek tömegei, akiknek nincs vesztenivalójuk.