Aki nincs megelégedve a magyarországi helyzettel, de anyagi értelemben nem mozgásképtelen, külföldi munkavállalással könnyebben változtathat saját helyzetén, mint Magyarországén. A belföldi eredetű forradalmak lehetősége megszűnni látszik: a társadalom leadja a feszültséget, ami a történelem során eddig mindig robbanásra volt ítélve.

A Soros György pénzalapjaiból támogatott ál-civil szervezetek működése kritikus kérdés ma a belpolitikában; az utóbbi hetek során bejutott a társadalmi közbeszédbe, hogy civil szervezetek sokaságát támogatja az amerikai milliárdos, – de nem csak a baloldali liberális szervezetek működése köthető Soros György nevéhez, hanem a kormánypárt számos meghatározó alakja is Soros pénzén kezdte politikai pályafutását. Nem túlzás kijelenteni, hogy a rendszerváltás utáni politikusok és civil vezetők tekintélyes hányada mögött valamilyen módon ott állnak Soros György pénzalapjai. Ugyanakkor, az amerikai milliárdos leplezetlen “társadalmi mérnökösködése” felhívja a figyelmet egy még súlyosabb problémára: az uniós csatlakozással a magyar civil szféra úgy ahogy volt, megszűnt létezni.

A Magyar Idők konzervatív napilap nemrég nyilvánosságra hozott egy összesítést, amiből kiderül, hogy azok a civil szervezetek, melyeket a magyar civil szféra zászlóshajójaként ismerni, nemcsak, hogy Soros György pénzén működnek, de a külföldi milliárdos támogatása nélkül – pusztán a magyar lakosság támogatására alapozva – működésképtelenek lennének.

Ez részben azt jelenti, hogy a balliberális ideológiát népszerűsítő csoportoknak nincs valós társadalmi beágyazottsága. Ha a magyar magánszemélyek sokaságának áldozathozatalára és támogatására alapozva akarnának működni, igen hamar csődöt jelenthetnének, mert belföldről származó anyagi támogatásuk minimálisnak mondható, de aktivistáik egy részét is fizetni kell.

Az úgynevezett “civilek” külföldről mozgatottsága azonban más szempontból is elgondolkodtató, mert mégiscsak ezek a mozgalmak jelentik Magyarországon “a civil szférát”. Számtalan egyesület és alapítvány működik Magyarországon, de ezek a – Soros pénzén működtetett – balliberális közösségek azok, melyek legalább az erő látszatát képesek felmutatni, vagyis képesek megmozdulásaik országosan ismertté tételére (még ha nem is tudnak néhány száz embernél többet utcára vinni). Ha külföldi támogatású civil szervezetek nem lennének, maradnak azok a civil szervezetek, melyek nagyobb közösségeket, országos lefedettséget nem tudnak létrehozni, működésük helyi jellegű és/vagy az ismeretlenség ködében marad, anyagi alapjaik pedig bizonytalanok. Igaz, külföldi támogatottság híján is működnek országos lefedettséggel bíró mozgalmak, de ezekről is igen hamar kideríthető, hogy áttételesen közük van a kormánypárthoz, vagy valamelyik ellenzéki párthoz. A kiterjedtebb működést folytató civil szervezetek pénzforrásaikat állami forráshoz hozzáférő (vagy korábban hozzáfért) szereplő kapcsolathálójából kapják, tehát nem tekinthetőek a szó szoros értelmében civilnek.

Ha az úgynevezett civil szférából kivonjuk az állam-közeli álcivileket, és a külföldről pénzelt álcivileket, azt láthatjuk, hogy gyakorlatilag nem marad semmi, ami a társadalom számára komoly érdekérvényesítő erőt jelentene.

Magyarországon nincs olyan, hogy “civil” szféra. Még a tisztán szociális jellegű szervezetek mögött is ott áll valamilyen uniós forrás, Norvég Alap, vagy az adószázalékok mellett kis számú magánszemély is támogatja a működésüket tekintélyes összegekkel. Magyarországon tehetősnek lenni pedig egyet jelent a jelenlegi, vagy volt hatalmi felépítménybe – valamilyen fokú – beágyazottsággal.

A változás motorja

A “civil társadalom” a történelem során mindig is a változások kezdeményezője volt, függetlenül attól, hogy az adott időszakban épp minek nevezték, és milyen társadalmi státusszal bírt. A civil társadalom az, ami önerőből nem tud kivívni semmilyen változást, de egy fokozódó társadalmi nyomást jelent, ami bizonyos változ(tat)ások megtételére kényszeríti az elitet, mielőtt a feszültség fokozódása robbanáshoz vezetne. Ennek a mechanikája a történelem folyamán állandónak tekinthető, legyen szó akár jobbágyságról és nemességről, vagy a modern értelemben vett polgárság és állam kapcsolatáról.

A mai Magyarországon tehát azon cselekvők összessége, ami változtatásra tudja ösztökélni a társadalmi elitcsoportokat, vagy külföldi támogatású, vagy állami szereplőkkel hozható összefüggésbe. Emiatt a valódi magyar civileket, akik a GDP-t tényleges, megfeszített munkával előállítják, felnevelik az eljövendő generációkat, meggyógyítják a betegeket, megjavítják, ami elromlott, és biztosítanák az ország normális működését, ebben az országban senki nem képviseli. Ha a fővonalú sajtóban civilekről van szó, a gondolkodó ember gyakran felteszi a kérdést: “kinek a civiljei?”

Emiatt nincs valós civil társadalmi nyomásgyakorlás a kormányra, mert a nyomásgyakorlás anyagi forrásai vagy volt hatalmi szereplő közeléből, vagy külföldről érkeznek. Ennek a dekadens állapotnak a megteremtésében pedig közrejátszott Magyarország uniós csatlakozása: az EU-tagság ugyanis lehetővé tette, hogy egy robbanás-közeli helyzetben a társadalom soha ne robbanjon, ehelyett inkább levezesse a feszültséget.

kukta

Ennek lényegét a 2006-os – mint utólag kiderült: tervezett – forrongások környékén Gyurcsány Ferenc fogalmazta meg a legvelősebben:

ha nem tetszik, el lehet menni Magyarországról.

Mivel a kormányra nehezedő társadalmi nyomás egy része levezetődik, az uniós tagság puszta léte lehetetlenné teszi, hogy a kormány akarata, vagy külföldi beavatkozás nélkül megtörténjenek bizonyos változások. A Magyarországon csak nyomokban létező civil társadalom érdekérvényesítése egy stabil hegemón elleni állandó harccá vált, ahol az alapvető működések megteremtése érdekében elkerülhetetlenül vagy a hatalmi elit holdudvarához, vagy külföldi szereplőhöz kell fordulni.

Évszázadokkal ezelőtt, más államformában és más nemzetközi viszonyok közt egy ország vezetőinek mindig számolnia kellett azzal, hogy ha nem hallják meg a nép hangját, a helyzet idővel robbanni fog, és forradalom lesz.

Az elégedetlen tömegek nem tudtak külföldre vonulni. Ma azonban gond nélkül, százezres, milliós tömegek vonulhatnak külföldre, ha nincsenek megelégedve az ország állapotával.

Emiatt a mai nemzetközi helyzet már nem teszi lehetővé a külföldi beavatkozás – titkosszolgálati közreműködés – nélküli forradalmat: az országok olyan méretű integrációs egységekbe szerveződnek – pl. Európai Unió – ami gond nélkül felszívja a kisebb országok felgyülemlett feszültségét. Ide vezetett az európai integráció: ma egy forradalom kirobbantása már nagy valószínűséggel külföldről kezdődne, vagy a hatalmi elit magát újítaná meg egy ilyen helyzettel.

Azóta, hogy Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, százezrek vándoroltak külföldre, mert akadálytalanná vált a külföldi munkavállalás és letelepedés. Aki nincs megelégedve a magyarországi helyzettel, de anyagi értelemben nem mozgásképtelen, külföldi munkavállalással könnyebben változtatni tud saját helyzetén, mint Magyarországén: a társadalom ezáltal leadja a felgyülemlett feszültséget, ami a történelem során eddig mindig robbanásra volt ítélve, és a változás motorja volt. Ma egész néprétegek vonulnak külföldre ahelyett, hogy változtatnának. Ez a helyzet egy katasztrófa: az uniós csatlakozás megbontotta a magyar társadalom egységét. Aki teheti, elmehet és boldogulhat – aki nem teheti, marad a nyomorban, de mozgástér híján érdemben változtatni nem tud. Ameddig az Európai Unió tagjai maradunk, a magyar társadalom egy olyan “kukta” marad, ami mindig kiengedi a feszültséget, még mielőtt felrobbanna. Roppant kényelmes helyzet ez a “szürke elitnek”: egyelőre nem kell akasztással számolniuk. Ehelyett azzal kell számolniuk, hogy ez az ország idővel az ő számukra is élhetetlenné válik, de senki nem fogja nekik újjáépíteni.