Évekkel Vlagyimir Putyin hatalomra jutása előtt már senki nem számolt Oroszországgal. Akkor még ismeretlen szereplőként az abszolút vert helyzetből, a világpolitika perifériájáról, a teljes gazdasági süllyesztőből emelkedett fel, és egyértelmű választás elé állította politikai opponenseit: elfogadják a jelenlétét, és helyén kezelik az ő személyével megjelenő új – és egyben legősibb – szellemiséget, vagy a régóta olajozottan működő rendszer egészét rájuk borítja.
Az orosz államfő lépései ellen ideológiai alapon állást foglalók ma ugyanarra törekszenek, mint hosszú évekkel ezelőtt. Tegnap arról olvashattunk a sajtóban, hogy Putyin miatt drágább a benzin. Máskor azt írják, hogy Putyin miatt van háború és bevándorlás. Vannak olyan alkalmak is, amikor arról értesülhet a nagyérdemű, hogy Oroszországban – mint minden más országban – is van szegénység, viszont középosztály nincs, a Putyin vezette oligarchák pedig saját népüket sarcolják. Mindezen állítások mögött fellelhető a közös nevező: Vlagyimir Putyin politikai karakterét olyan kontextusba próbálják helyezni, ami elhiteti a befogadóval, hogy az orosz államfő lépései egyszerű gazdasági tényezőkkel – piaci törvényszerűségekkel, a haszonszerzés különféle formáival – magyarázhatóak.
Ha a befogadó elhiszi mindazon állítások sokaságát, amit a liberális sajtó Vlagyimir Putyin személyével kapcsolatban összehord, szükségszerűen eljut arra a következtetésre, hogy az orosz államfő semmiben nem különbözik a nyugati országok politikájából ismert, egyszerű materiális törvényszerűségek mentén mozgó kisszerű alakoktól. Fel kell tennünk tehát a kérdést: ha ilyen erőfeszítéseket tesznek arra, hogy az olvasó lehetőleg a nyugati politika kisszerű alakjaival egy kategóriába sorolja Vlagyimir Putyint,
miben különbözhet ez a politikus alkat az összes többitől, akiket viszont nem állítanak célkeresztbe, hanem türelmesen nézik, amint “elpolitizálgatnak”?
Vlagyimir Putyin számos indokot szolgáltatott arra, hogy a liberális sajtó az egyszerű anyagi törvényszerűségek mentén mozgó, kisszerű alak képét megpróbálja ráerőltetni. Az első ilyen indok, hogy globális viszonylatban emberek százmilliói éppen ennek ellenkezőjét gondolják Vlagyimir Putyinról. Hazafinak látják őt, aki saját hazájának védelmében cselekszik, és ennek során – bár tesz néha szükséges kompromisszumokat – nem fél felvállalni a konfliktust azokkal, akik a haza megrontására törekszenek.
A nyugati liberális társadalomban az a politikus karakter, amit most Vlagyimir Putyin képvisel, egy olyan idea, amit gyökerestől próbálnak kiirtani az emberek gondolkodásából. Nem akarják, hogy az emberek hősként tekintsenek a vezetőikre: a nyugati liberális demokrácia négyévente cserélhető értéktelen, eldobható karaktereket akar; olcsó, piaci termékként viselkedő politikusokat egy olyan rendszerben, ahol mindenki pótolható. Ez a kényelmes nekik: könnyebb megvezetni a népet, ha az embereket egyszerű média-manipulációval mindig át lehet irányítani az éppen aktuális pártba, az éppen aktuális vezető mögé.
Vlagyimir Putyint amiatt nem szereti a liberális sajtó, mert a globális társadalom több milliárdos összlakosságából emberek százmilliói hősként tekintenek rá. Vannak olyan európai országok, ahol Vlagyimir Putyin külföldi politikus létére népszerűbb, mint a legtámogatottabb hazai politikus. Belpolitikai viszonylatban az orosz államfő pozíciója megingathatatlan. Az emberek felsorakoznak mögötte, és bár az orosz társadalmi/politikai berendezkedésnek számos negatívuma ismert, Vlagyimir Putyin pozíciójának stabilitása önmagában azt mutatja, hogy az embereknek ami van, az megfelelő – legalábbis megfelelőbb, mint a jelenleg ismert, más alternatívák, mint például a nyugati liberális demokrácia.
Putyin megingathatatlan vezetői posztja önmagában hitelteleníti az ellene kezdett lejárató kampányokat: a történelem során az elégedetlenkedő tömegek királyokat, császárokat, véreskezű diktátorokat buktattak meg, minden ellenintézkedés, és a felkelések brutális erővel elfojtása ellenére. Oroszországban azonban választási rendszer van, és az emberek újra megszavazzák Vlagyimir Putyint.
Alapvetően nincs értelme annak, hogy a liberálisok médiahadjáratát bárki is tételesen cáfolni próbálja: az orosz államfő azért szerepel minden nap negatív kontextusban a címlapon, mert külső beavatkozással megbuktatni nem tudták, ezért a politikai karakterét próbálják lebontani. Azáltal, hogy a liberálisok minden nap lehoznak egy újabb, Vlagyimir Putyinnal kapcsolatos, hiteltelenítő szándékú anyagot, elismerik, hogy vereséget szenvedtek, és gazdáik tehetetlenek voltak az orosz államfő politikai erejével szemben. Ezek a tehetetlen gazdák már nem tudnak mást tenni, mint újságírókat fizetni, akik megírják, hogy “Vlagyimir Putyin miatt drágább a benzin”.
Pontosan ez a motívum az, ami leginkább mutatja, miért neheztelnek ilyen mértékben az orosz államfőre. Évekkel Vlagyimir Putyin hatalomra jutása előtt már senki nem számolt Oroszországgal. A Szovjetunió összeomlása idején a liberálisok megideologizálták, hogy mától fogva a világ népei liberális demokráciában élnek, mert minden más alternatíva kudarcot vallott. Markukban érezték Oroszország természeti kincseit: úgy gondolták, hogy nincs más hátra, mint bevezetni a parlamenti váltógazdaságot, és mindent eladni külföldre, ameddig az emberek mindig az előző ciklus vezetőivel vannak elfoglalva. Vlagyimir Putyin akkor még ismeretlen szereplőként egy abszolút vert helyzetből, a világpolitika perifériájáról, a teljes gazdasági süllyesztőből emelkedett fel, és egyértelmű választás elé állította politikai opponenseit: elfogadják a jelenlétét, és helyén kezelik az ő személyével megjelenő új – és egyben legősibb – szellemiséget, vagy a régóta olajozottan működő rendszer egészét rájuk borítja.
Tehetetlenek voltak ezzel az új szereplővel szemben, mert Vlagyimir Putyin nem hagyta, hogy belekényszerítsék a “kisszerű politikus” karakterébe, de “láthatatlan védelmezői” miatt meggyilkolni sem tudták. Felborította a játékszabályokat, de egyúttal baráti kezet is nyújtott – nem szükségképpen konfliktust akart, hanem pozitív irányú változást. Választás elé állította őket; elfogadják, hogy új status quo jön, új játékszabályokkal – vagy szembesülniük kell azzal, hogy egy egészen új “játék” kezdődik, amiben már nincsenek szabályok, így kiismerni sem tudják. A liberálisok vereségét, a Vlagyimir Putyinnal szembeni lejárató kampányok végső okát valójában saját kisszerűségükben kell keresni: a Nyugat politikusainak egy része máig a korábbi status quo helyreállításán erőlködik, és nem akar népszerű politikusokat látni; azt akarja, hogy minden politikus olyan legyen, mint ő maga: megvehető, eldobható, pótolható, “békésen lopva elpolitizálgató”. Elutasítják a változást, mert ők maguk alkalmatlanok rá.