James Stavridis, a NATO európai erőinek 2013-ban nyugállományba vonult főparancsnoka nyíltan kiáll egy független ország területi egységének megbontása mellett; egy amerikai lapnak nyilatkozva kijelentette, hogy Szíriát három részre kellene szakítani. Kijelentése nem előzmény nélküli, a Szíriáról leszakított régiókban már az amerikai hadsereg két bázisa épül.

Stavridis a Foreign Policy amerikai magazinnak nyilatkozva vezette le a szíriai válság rendezésének lehetséges forgatókönyveit, melyek közül szerinte az lenne a leginkább kedvező, ha a válság Szíria három részre szakadásával végződne, és különálló alavita, mérsékelt szunnita, illetve kurd állam jönne létre. A volt főparancsnok kijelentette:

“Szíria egyetlen entitásban történő újbóli stabilizálásának esélyei nagyon csekélyek. Itt az idő fontolóra venni a felosztást.”

A nyugállományba vonult volt NATO-vezető szerint csak olyan forgatókönyv lehetséges a szíriai rendezésre, ami a szíriai államiság megszűnésével vagy meggyengülésével zárul. Elmondása szerint az alternatívák a jugoszláv modelltől (teljes felbomlás) az iraki mintához hasonló gyenge föderális szerkezetig terjednek. Utóbbi eset kapcsán egyértelművé tette, hogy az magában hordozza a háború kiújulásának lehetőségét, hiszen Irakban 2003. óta nincs béke, a kormány nem tudott megbirkózni az ország területi egységének megbontására törekvő terroristákkal.

Stavridis maga is elismerte, hogy a több részre szakítás egy különösen veszélyes forgatókönyv, ami precedens értékűvé válhat, és világszerte elősegítheti a kisebbségek függetlenségi törekvéseinek fokozódását. Egyúttal azt is hozzátette, hogy az ország felosztása esetén is bizonytalan maradna a helyzet, hiszen az új államalakulatok pontos határait közel lehetetlen lenne letárgyalni az érintett felek közt, és a helyzet stabilizálásához nemzetközi katonai jelenlét válna szükségessé.

A publicisztika szerint, amennyiben az ország felosztására nem kerül sor, de “a kisebbségek nagyobb autonómiát kapnak”, az elsősorban a szomszédos – és térségi – országok területi egységét kezdené ki, mert előidézné a térségben élő etnikai és vallási kisebbségek függetlenségi harcát. A kisebbségek helyzetének rendezése pedig katonai konfliktust provokálna a térségi országok közt, hiszen Törökország már most katonai műveleteket folytat a kurdok ellen Irakban, Szíriában és belföldön egyaránt.

Ugyanakkor, a szerző által a szíriai válság rendezésére adott alternatívák összessége magában hordozza az amerikai külpolitika célkitűzéseit. Stavridis nem számol annak lehetőségével, hogy Szíria a jelenlegi államhatárok megtartásával stabilizálható, hiszen az Egyesült Államok nem engedne meg egy ilyen alternatívát, és Szíria területi egységének helyreállítása esetén Washington tovább folytatná azt a felforgató tevékenységet, amivel az ország területi egységének megbomlását idézte elő. Március elején egy kurd napilap arról számolt be, hogy az amerikaiak két katonai létesítményt építenek olyan területeken, melyeket az Iszlám Állam nevű terrorszervezet szakított le Szíriáról, majd később kurd fegyveres erők ellenőrzése alá kerültek.

A határ menti régiók felszabadítását követően a Szíriáról leszakított területek nem a szíriai állam ellenőrzése alá kerültek vissza, hanem az amerikai hadsereg megvetette lábát rajtuk, mintha nem egy független ország területének részét képeznék, hanem a nemzetközi jog semmibe vételével szabadon kisajátíthatók lennének.

November 8.-án Núri el-Máliki iraki alelnök szintén arról számolt be, hogy a nyugati koalíciónak nem célja az Iszlám Állam nevű terrorszervezet felszámolása; ehelyett Irak területi egységét akarja megbontani, hogy így kedvezőbb feltételeket idézzen elő bizonyos energetikai együttműködések megkötésére.