A politikai közélet “jobbra tolódásával” a “hagyományos pártok” fel kellett ismerjék, hogy a társadalom nem kér belőlük; az önpusztítás hirdetésével már nem feltétlen fogják elérni a parlamenti bejutási küszöböt. Magyarország a politikai élet perifériájára száműzi a liberalizmust.

Számos európai országban – történelmi háttértől függően – a “jobbra tolódás” jellemzi a társadalmat, amit a hagyományos pártok szakértői korábban gazdasági okokkal – a globális pénzügyi válsággal, majd az eurozóna válságával – magyaráztak. Az azonos jelenségre adott újabb magyarázatok, elméletek hangoztatása közepette a politikai elit nem vette komolyan a szélsőjobboldali pártok előretörését mint jelenséget; ennek köszönhetően Lengyelországban elsőként a baloldal kiírta magát a parlamentből.

Ugyanez a trend Magyarországon is mutatkozik, ahol a folyamat annyiban módosult, hogy hazánk esetében a kommunikáció megváltoztatásával a kormánypárt szedte magára azt a támogatottság-növekedést, amit egyébként Európa-szerte a szélsőjobboldal tudott felfogni. Ugyanakkor az a tény, hogy egy jobbközép kormánypárt a retorika megváltoztatásával egy a szélsőjobboldal számára kedvező környezetben képes volt visszaerősödni, azt mutatja, hogy az emberek nem feltétlen kötik a radikális jobboldalhoz a két évtizeden át kizárólag radikális jobboldali mozgalmak által képviselt értékeket. A rendszerváltás utáni politikai elit volt az, ami a szélsőjobboldalra és perifériára száműzött olyan értékeket, melyeket a társadalom abszolút többsége megkövetel a politikusoktól – emiatt az ő politikai kudarcukkal úgy tűnik, jobbra tolódik a társadalom. Két évtized után azonban előállt az a helyzet, hogy a választókat nem lehet visszaterelni olyan pártok mögé, melyek a hagyományos értékeket, az erős államot, a közösségi érdek egyéni jogok felettiségét még látszólagosan sem jelenítik meg.

Tavaly év végére a kormánypárt rekordot döntött; a Nézőpont intézet vezérigazgatója a decemberi kutatási eredményeket ismertetve kijelentette, hogy a Fidesz visszanyerné kétharmados többségét abban az esetben, ha előrehozott választásokat írnának ki. A parlamenti ciklus közepén ez egy jelentős eredménynek volt mondható, annak okán, hogy a ciklus közepére többnyire valamelyik ellenzéki párt szívja magába a kormánypárt tömegtámogatását. Hogy ez nem történt meg, az a kormánypárt gyors alkalmazkodásának volt köszönhető. A liberális baloldalon és jobboldalon egyaránt kétségbe vont eredmény magát a baloldalt is válaszút elé állította: hajlandóak-e megváltoztatni a tematikát és a retorikát annak érdekében, hogy bent maradjanak a parlamentben?

December közepén a Medián felméréséből kiderült, hogy a baloldali szavazók többsége is támogatja az ország határain a kerítés építését, és elvárja az illegális bevándorlás leállítását – ami további nyomást helyezett a baloldali pártokra.

Tavaly júliusban a Nézőpont intézet felméréséből kiderült, hogy a baloldali liberális pártok már együttesen sem rendelkeznek akkora szavazóbázissal, hogy demokratikus módon kormányra jussanak: a többség elvárásainak ellenében is tovább erőltetik a “tolerancia”, “szolidaritás” jelszavak használatát és a multikulturalizmust, bár a frissebb kutatások azt mutatják, hogy szavazóik egy radikális rendpárti baloldal megjelenését várnák a baloldali liberalizmus helyett. A térségi politikai környezet formálódása – különösen a lengyel országgyűlési választások után – egyértelművé tette, hogy a baloldal megszűnik, ha nem hajlandó kivetni magából a társadalomellenes ideákat. Minden bizonnyal vannak olyan politikusok, akik karanténban, a társadalmi közbeszédből kizárva egy tükör előtt liberálisként is elpolitizálnak, de törvényszerű, hogy másokban elkezd működni az egészséges életösztön, és benn akarnak maradni a parlamentben. Talán vannak olyanok is, akik politikusként a választók változó elvárásainak akarnak megfelelni, de minden bizonnyal kisebb számban.

Június végén tartja tisztújító kongresszusát a Magyar Szocialista Párt, ahol valószínűleg el fog dőlni, hogy a következő országgyűlési választásokon a párt bejut-e a parlamentbe. Szanyi Tibor – aki mostanra bejelentette, jelöltként indulni fog a pártelnöki posztért – március 4.-én megjelent írásában úgy fogalmazott, amerikai és brit elvtársainkhoz hasonlóan mi is kénytelenek vagyunk újfent tudomásul venni, hogy az ún. fiatalítás nem jelent mindig és automatikusan megújulást, dinamizmust – sőt. Ha szilárdak az elvi alapok, a változás érdekében kellő nyitottsággal vállalni lehet és kell a friss szemléletű, szokatlan, újszerű megoldásokat. Majd egyértelművé tette, hogy a Magyar Szocialista Párt párt – a kötelező körök lefutása mellett – meg kell lépje azt, ami a mai politikai környezetben megfelel a választók akaratának.

Hadat üzenni a neoliberalizmusnak.

Ezeket a sorokat abból a szempontból érdemes komolyan venni, hogy úgy tűnik, van az MSZP-ben egy politikus, aki úgy gondolja, hogy a párt 2018-ban is be kellene jusson a parlamentbe.

“Nem lebecsülve számos más baloldali és szociáldemokrata politikus, párt sikereit, azt azonban határozottan kijelentem, hogy legtöbbjük súlyosan fertőzött a neoliberalizmussal. Az MSZP részben az, a rólunk leváltak, az ún. ‘magyar baloldal’ egyéb csoportjai, szektái pedig teljesen. Az európai szociáldemokrácia dettó. Ha valamiben újítani tudunk, az az ‘újkapitalizmusnak’, tehát a neoliberalizmusnak szóló hadüzenet megtétele.” – írja.

A politikus korábban is hangoztatta, hogy a baloldal és a liberalizmus összemosása szerencsétlen lépés volt. Utóbbiak – a liberálisok – pedig már érzik a vesztüket; tavaly május 9.-én jelent meg a Népszava hasábjain egy publicisztika, ami nagy vonalakban előrevetítette, hogyan fog védekezni a liberalizmus saját száműzetése, és a baloldal tisztulási folyamata ellen: aki a baloldalon nem liberális, azt következetesen szélsőbaloldalinak nyilvánítják.

A liberális sajtó – és ide sorolható a Népszava is – következetesen szélsőségesnek nevez mindenkit, aki nem akarja engedni, hogy a liberalizmus rátelepedjen a baloldalra. Szélsőségesnek nevezi őket, pedig a társadalmi folyamatok éppen ellenkező irányba tartanak: perifériára sodródik, szélsőséggé válik a liberalizmus. Önmagában egy liberális párt támogatottsága ma már statisztikailag mérhetetlen; 1 százalék támogatja őket – miközben egy ilyen mérés hibahatára 2-3 százalék. Gyakorlatilag koloncként vannak rátelepedve a szocializmusra, és az egyetlen ok, amiért ezt megtehetik, az a liberális média monopolhelyzete, és a baloldali pártok kiszolgáltatott helyzete ezzel a monopóliummal szemben. Nincsen ma Magyarországon olyan tömegmédia, ami egy hagyományos értékeket képviselő, rendpárti baloldali eszmét jelenít meg – pedig igény, az lenne rá.

Szanyi Tibor a migrációs válság idején tett megnyilvánulásai egyértelműen mutatják, hogy a baloldal nem minden vezető politikusa hajlandó osztozni a liberalizmus vereségében. Szeptemberben kijelentette, hogy a liberalizmus megmételyezte a baloldalt, és a továbbiakban nem szabad együttműködni az olyan “bizniszpártokkal”, mint az Együtt, a PM, vagy a Demokratikus Koalíció. Novemberben a közös ellenzéki miniszterjelölt megválasztásának gondolata kapcsán azt mondta, “A liberális szirének szüntelenül ‘összefogást’ zsolozsmáznak, majd a liberális főműhely a baloldalra akarja tolni az ellenzék megosztásának abszolut eszközét, az ‘előválasztást’. Egy halom naiv párttársam meg mindezt beszopja. Bűn lenne ilyet megszavazni a küszöbön álló MSZP Kongresszuson!” Decemberben már úgy fogalmazott: “Baloldali pártként a nyakunkba húztunk egy halom liberálist, ami összezavarta a polgárok fejét. Engedtük, hogy néhány zavaros, vagy azzá vált figura blamáljon minket. […] A legfőbb betegségünk, hogy kiszolgáljuk a kapitalizmust, s csak marginálisan foglalkozunk a potenciális választói bázisunk valódi problémáival.”

Hogyan lehetséges, hogy a baloldalon vezető politikusok kezdenek a liberalizmus ellen fordulni? Alapvetően két össze nem egyeztethető ideológia képviselőinek taktikai lépése volt a liberalizmus és baloldal egymásra találása, de ma a liberalizmusnak már nincs tömegtámogatása, miközben egyre nagyobb igény mutatkozik egy rendpárti, nem-liberális baloldalra. A közvélemény-kutatások megmutatják, a társadalomnak mekkora hányada kér a liberalizmusból: akkora, hogy önmagában egy liberális párt statisztikailag mérhetetlen. Csak média van a kezükben, más nincs. A társadalom perifériáján vannak, vagy már ott se, de ezzel mindeddig sikeresen terrorizálták a hagyományos pártokat.