A bevándorlás tengere elmosta a baloldali liberális pártokat, de a kormány hamarabb dobta le a vasmacskát, mint a jobboldali ellenzék. A migrációs válság a szélsőjobboldalnak kedvez, de a kormánypártban valaki feltette a kérdést: ha elkerülhetetlenül erősödik a radikális jobboldal, az miért az ellenzék legyen?

Tavaly év végére a kormánypárt rekordot döntött; a Nézőpont intézet vezérigazgatója a decemberi kutatási eredményeket ismertetve kijelentette, hogy a Fidesz visszanyerné kétharmados többségét abban az esetben, ha előrehozott választásokat írnának ki. Mráz Ágoston Sámuel szerint a kormánypárt támogatottsága ott tart, ahol 2014 áprilisában, és a biztos pártválasztók körében 48 százalékon áll. A Nézőpont intézet felmérése szerint az LMP nem érné el a bejutási küszöböt – amit a Medián szintén megerősített -, az MSZP és a Jobbik pedig egyaránt 10-10 százalékon áll. Utóbbi esetében ez drámai visszaesésnek mondható; a tapolcai választást követően 20% fölé nőtt a Jobbik támogatottsága, ezzel második erővé vált a kormánypárt után, és megfelelő stratégia esetén elérhető közelségbe kerülhetett volna az országos választási győzelem.

A politológusok a migrációs válsággal magyarázzák a Fidesz visszaerősödését, ami “kifogta a szelet a szélsőjobboldal vitorlájából”, és a külső fenyegetések közepette az állami eszközrendszerrel cselekvő, a vélt vagy valós veszélyekkel szemben biztonságot nyújtó erő mögé sorakoztatta fel a szavazókat. A közeljövőben azonban az Európai Unió újabb válsághullámokkal kell szembenézzen. A világ egyre több országában alakulnak ki anarchikus állapotok, emiatt több millió bevándorló érkezik Európába, ami garantálja a társadalmi feszültségek robbanását, a külső fenyegetettség érzetének további fokozódását. Ha az eddigi feltételek mellett a Fidesz erősödni tudott, a közeljövőben ugyanezen stratégia mentén tovább erősödhet – olyannyira, hogy akár kiírhat a parlamentből egy vagy több ellenzéki pártot. Tekintve a mai helyzetet, ez egy reális forgatókönyv. Ujhelyi István, az MSZP alelnöke január 11-én az ATV-nek nyilatkozva akaratlanul is elárulta a liberális baloldal legnagyobb félelmét és paradox módon egyben utolsó reményét: szerinte a Fidesz előrehozott választásokra készül.

Ujhelyi ugyan nem jelentette ki nyíltan, de egy előrehozott országgyűlési választással ma már a baloldal is kiegyezne: ebben az esetben a kormánypárt visszanyerné ugyan kétharmadát, de egy vagy több baloldali pártnak még garantált lenne a bejutás. A fent említettek miatt azonban az idő ellenük dolgozik: minél tovább húzódik a migrációs válság, minél inkább fokozódik a külső fenyegetettség, annál kevesebb mandátumhoz juthat a baloldal egy következő országgyűlési választáson. Kiegyeznének egy előrehozott választással és Fidesz-kétharmaddal, mert ha még két éven át ismétlődnek a Kölnben történt események – márpedig ismétlődni fognak -, egy nem-előrehozott országgyűlés választáson már megtörténhet, hogy semelyik baloldali liberális párt nem éri el a bejutási küszöböt.

Mindez azonban nem szolgál magyarázattal arra, miért gyengül a Jobbik, miközben a Fidesz “populista retorikával” visszaerősödött. Látni kell, hogy a kormánypárt részéről ez az erősödés ellenszélben, botrányok és látványos hibák közepette zajlik. Hiába a vagyonbevallásokból százmilliós tételek “kifelejtése”, az ellenzék részéről a földárverések emlegetése, korrupciós vádak hangoztatása, a Fidesz holdudvarában zajló belharcok és nyilvánvaló politikai-gazdasági leszámolások, mindezek ellenére a parlamenti ciklus felénél a többség nem egy ellenzéki pártra adná szavazatát. A helyzetet tovább fokozza, hogy – a Századvég reprezentatív felmérése szerint – a lakosság négyötöde támogatja az új otthonteremtési programot, ezzel a kormánypárt a külső ellenségkép(ek) felmutatása mellett további tartóoszlopokat emel, amivel – ezt hangsúlyozni kell – társadalmi érdekegyesítést folytat, hiszen a fiatal párok családalapítását és saját, az építőipar felpörgetésében érdekelt milliárdosait egyaránt támogatja.

Mára közhelynek számít, hogy a migrációs válság Európa-szerte a szélsőjobboldal előretörésével jár. A Jobbikra azonban nem bizonyult igaznak ez az összefüggés: a kormánypárt gyakorlatilag egyik hónapról a másikra vette át a radikális jobboldal klasszikus tematikáját. A kormánypárt beemelte retorikájába a radikális jobboldal klasszikus ellenségképeit – a Soros György tevékenységével kapcsolatos kijelentésekben egyesek már indirekt zsidózást vélnek felfedezni -, miközben kormánypolitikusok visszatérő jelleggel hangsúlyozzák, hogy a problémák megoldása érdekében le kell számolni a politikai korrektség ránk erőltetett tabuival.

A Jobbik politikusai eközben attól remélik a rétegpárti létből való kilépést, hogy hozzáigazodnak ahhoz a politikai korrektséghez, amit a kormánypárt épp felszámol.

Magyarországon a migrációs válság közepette amiatt nem erősödik a jobboldali ellenzék, mert jelenlegi stratégiája – amit néppártosodásnak neveznek – egy olyan politikai környezet viszonyait figyelembe véve lett kidolgozva, amiben a jobboldal sikereket érhet el azáltal, hogy kimondja, amit a politikai korrektséghez igazodó pártok nem mondanak ki (“Kimondjuk – megoldjuk”). A “néppártosodás” egy olyan politikai környezetben lett volna képes növekedést produkálni, amiben a Jobbik szavazóbázisának magját továbbra is a politikai korrektség által tabuvá nyilvánított témák felvállalása biztosítja, de azt “hígított formában” a szélesebb néprétegekhez is eljuttatják. A stratégia feltételezi annak a politikai környezetnek a jelenlétét, amelyben a politikai korrektség lehetetlenné teszi, hogy más párt megszólítsa a Jobbik radikálisabb szavazóit. Ezáltal növekedés érhető el az “arculatváltással”, de a radikálisabb szavazók nem tudnak máshova voksolni. Mivel nem veszik figyelembe, hogy a kormánypárt időközben felborította a játékszabályokat, a Jobbik gyengülni kezdett, a Fidesz pedig törvényszerűen visszaerősödött. Miközben a jobboldali ellenzék prominens alakjai a politikai korrektséget tanulgatják, a radikálisabb megnyilvánulásokat pedig a párt “vadhajtásainak” tulajdonítják, a Fidesz a választók arcába vágja, hogy barbár hordák lepik el Magyarországot, akik nőket erőszakolnak meg, ha nem védjük meg magunkat.

Mint arra már a liberális politikai térfélen is felhívták a figyelmet, a Jobbik és a Fidesz szavazóbázisa, tematikája egyaránt összemosódott. Egy a magyarországi politikát külső szemlélőként figyelő elemző számára – európai viszonylatban, pusztán a pártok jelenbéli cselekvését figyelembe véve – nem feltétlen megállapítható, hogy a kormánypártot vagy a jobboldali ellenzéket kell radikális jobboldalnak kategorizálni, – ami egyenesen következik a kormánypárt stratégiájából, a politikai korrektség játékszabályainak felborításából. Ahogy fokozódik a válság, csak az marad talpon a jelenlegi politikai palettáról, aki hajlandó elhagyni a politikailag korrekt beszédmódot – emiatt a liberális baloldal törvényszerűen elhullik.

A Jobbik és a Fidesz retorikájának összemosódásával a választók a vélt vagy valós hitelesség alapján mérlegelnek majd, de a standard magyarázatokkal ellentétben már a jobboldali ellenzék sem mondhatja el magáról sokáig, hogy a kormánypártnál “tisztább erő” lenne; azok az információk, miszerint a Jobbik már ellenzéki pártként több száz milliós nagyságrendben osztja szét a közpénzt a pártvezetők “megbízható” ismerőseinek, nem egy “tiszta erő” kormányra jutásának előszobáját jelentik, hanem a hagyományos pártok által meghonosított gyakorlathoz történő hozzáigazodást, – amit a választók is érzékelnek, a kormánypárt pedig támadási felületként használja. A pártban működő becsületes politikusok jelenléte nem fogja tisztára mosni a kétes ügyleteket, ellenben a kétes személyek el nem távolítása a becsületes politikusokat is magával húzza – kiegyenlítve ezzel az utolsó előnyt (“tiszta erő”), amiből a Jobbik politikai tőkét kovácsolhatott volna.

A kormánypárt gyorsan alkalmazkodik az új kihívásokhoz, és leszámol saját belső ellenségeivel – de a választási eredményeket leginkább az fogja meghatározni, hogy a Jobbik is megteszi-e ugyanezt, vagy gyorsan gazdagodó üzletemberek beépítésével majd látványos kibuktatásával sikerül közvetlen a választások előtt “felszalámizni” az egyelőre látszólag egységesnek mondható jobboldali ellenzéket.