Recep Tayyip Erdogan török államfő egy újságírói kérdésre válaszolva a hitleri Németország példáját hozta fel egy általa szorgalmazott alkotmánymódosítással kapcsolatban, amely elnöki jogkörét a végrehajtói hatalom teljes jogkörével ruházná fel.

Az újságírói kérdés úgy szólt, hogy lehetséges-e a végrehajtói elnöki rendszer úgy, hogy közben fennmarad az állam központosított jellege. Erdogan válasza pedig az volt, hogy „Erre már voltak példák a világon. Láthatja, ha megnézi a hitleri Németországot. De voltak későbbi példák is több más országban.”

A híroldalak mint jó kis botrányt kavaró hírt kapták fel a nyilatkozatot, és mindenki értetlenül áll a kijelentés előtt, de a mögöttes szándék és jelentéstartalom vizsgálata minden esetben elmaradt, pedig az egyszerű – és közhelynek tűnő – mondat mögött a jelenlegi török vezetés konkrét bel- és külpolitikai szándékai nyilvánulnak meg.

A központosított államforma eltökélt hangsúlyozása azt jelenti, hogy Erdogan semmilyen szinten nem hajlandó a lassan polgárháborúba fajuló törökországi kurdok elleni akció mérséklésére, vagy a tárgyalásos alapon való rendezésre. Az unitárius államszerkezet fontosságának sorozatos felemlegetése egyet jelent a föderációs, vagy konföderációs típusú berendezkedés elméleti lehetőségének ideológiai síkon történő elutasításával. Így a kurd autonómia jogköreinek kérdésében a merev állásponthoz való ragaszkodást, és a török-kurd etnikum közötti konfliktusok további felvállalását jelenti, amely a török nemzetgazdaságra és biztonságpolitikára nézve ma még csak irányban, de nem nagyságrendben felmérhető negatív következményekkel fog járni.

Az, hogy Erdogan nem a török nemzeti hagyományban létező példát, a Mustafa Kemal Atatürk elnöksége alatt létező unitárius elnöki irányítású rendszert hozta fel példának, az a kemalista politikai örökséggel való leszámolási akaratnak épp az elhallgatásban megnyilvánuló retorikája, a fogalmak ellentététől függetlenül, amelynek konkrét indokai vannak. Egyrészt, a gyakorlatban ugyancsak a központosítás jellegét mutató Atatürk-éra politikai ideológiájának pántürk, nacionalista és turanista vonalait megőrizve, de az iszlamista társadalompolitikai alapokat követő autoriter rendszer kialakítása a cél, melyben nem a katonai vezetés szempontjai, hanem az iszlám retorikát hangsúlyozó civil politikai elit személyes érdekeiből következő akarat és annak expanzionista kivetítése a meghatározó. Másrészt, a kemalista politikai vonallal való egyezési pontok elhallgatása ráutalás arra is, hogy az AKP vezetése felsőbbrendű ideológiának tekinti saját politikáját, és semmilyen konszenzusra nem hajlandó a török belpolitika egyéb szereplőivel, ebben az esetben különösen a kemalista örökséget alapjainak tartó CHP-t értve.

A hitleri Németország példájának felhozatala a bújtatott oroszellenes jellegen, és az izraeli-török diplomáciai együttműködés gyakorlati újraindításának retorikai ellensúlyozásán kívül még két logikai összefüggést takar. Az első az a nyilvánvaló, Erdogan és az AKP vezetés által is felmért tendencia, amelyet az európai össztársadalom krízisek hatására történő radikalizálódása, és jobbra tolódása jellemez.

Az erre az időszakos folyamatra irányuló populáris alájátszással kíván Erdogan az európai országok fiatal népességrétegeiben szimpátiát kelteni saját politikai rezsimje felé.

Ezt a pontot illetően érdemes figyelembe venni azt a tényt, hogy az extrémnacionalista jellegű, fasiszta ideológiai alapokat is valló Szürke Farkasok szervezet – amelyet a Gladio-művelet keretében az USA hírszerző szervei támogattak ideológiai és fizikai kiképzésben, láttak el anyagi és fegyverzettechnikai eszközökkel – a legtöbb tagot számláló szélsőjobboldali szervezet Németországban.

A második pedig az a kevéssé ismert tény, hogy a II. világháborúban a britek által kivitelezett, Szíria és Irak tengelyhatalmaktól való visszafoglalását célzó Exporter-műveletet lezáró Acre-i béke után Szíria hivatalosan hadat üzent Németországnak, és a békekötés technikailag a mai napig nem történt meg a felek között. Erdogan így egy a legitim szír vezetéssel a mai napig technikailag hadban álló ország hadüzenettel terhelt – tehát a mindenkori legitim szír vezetés szempontjából ellenséges – érájának vezetését hozza pozitív példaként saját elképzelésének igazolására. Ez pedig átvitt értelemben egyet jelent azzal, hogy a jelenlegi török vezetés továbbra is megsemmisítendő ellenségként tekint a legitim szír hatalmat képviselő damaszkuszi kormányra.