Az Egyesült Államok egy kivételével az összes nukleáris meghajtású repülőgép-hordozó harccsoportját az anyabázisokra rendelte vissza. Az első ilyen mértékű egyidejű csoportoztatása ezeknek az egységeknek az anyakikötőkben – stratégiai visszavonulást, vagy paradigmaváltást jelez Washington részéről?
Az Egyesült Államok Haditengerészete nukleáris meghajtású repülőgép-hordozóinak csoportosítással egybekötött részes visszarendelése eddig összesen két alkalommal történt meg. 1997-ben (a csecsen szeparatistákkal vívott háborúnak az orosz katonai potenciálra nézve demoralizáló lezárta után), és 2012-ben (Vlagyimir Putyin elnöki pozícióba való visszakerülésének évében). Ebben a két esetben a Norfolk Tengeri Bázis anyakikötőjéhez rendelt öt repülőgép-hordozó anyahajó állomásozott egymás mellett a kikötőben rövidebb ideig, amely az egyidejű csoportos állomásoztatás biztonsági kockázatán kívül nem jelentett különös eltérést az USA hadiflottájának műveleti gyakorlatától. A séma szerint a 10 db Nimitz osztályú hordozó minimum fele a tengereken tartózkodik, míg a többi hajó kikötőkben állomásozik újrafeltöltési vagy karbantartási folyamatok végrehajtása céljából.
A mostani szituációban azonban egy kivétellel az összes hajó december 31.-ével az anyabázisra tért vissza és azóta is ott tartózkodik. Erre az egyidejű csoportosításos állomásoztatásra irányuló teljes visszarendelésre még soha nem volt példa.
Mivel a repülőgép-hordozók által vezetett un. hordozó harccsoportok az amerikai geopolitikai hegemónia globális erőkivetítésének expedíciós eszközei, a visszarendelési művelet sokkal inkább stratégiai, mint taktikai jellegű.
Ez a művelet lehet a külső körülmények kényszerítő hatására tett lépés, amely mögött az Oroszországi Föderáció Fegyveres Erői birtokában lévő zavaró elektronikai, hajó elleni rakéta, légvédelmi, és víz alatti fegyverrendszerek technikai fölénye, és az erősödő kínai védelmi struktúra nagyfokú modernizációja áll. A pekingi vezetés néhány napja jelentette be, hogy megépítik Kína első teljesen önállóan legyártott repülőgép-hordozóját, emellett felfejlesztik a védelmi és elrettentő stratégiai rakétarendszerek technikai és szervezeti rendjét.
Ugyanígy lehet szó belső körülmények hatásai alatt történő amerikai visszavonulásáról diplomáciastratégiai értelemben. A Pentagon katonai parancsnokai és a politikusok közötti stratégiai szemléletek különbözőségéből fakadó ellentétek kiéleződése egy ideiglenes kompromisszum-időszak bevezetésének szükségére késztethetik a két vezetési csoport döntéshozóit az elnökválasztási időszak végső stádiumában. Az Egyesült Államok külpolitikai stratégiáját jellemző magatartásfilozófia alapján azonban legvalószínűbb az a verzió, melyben az amerikai katonai-politikai-gazdasági körök egy előre egyeztetett szerepleosztás szerint tevékenykednek. Ezt a filozófiát a geopolitikai szakirodalom a héják és öszvérek összedolgozásának fogalmával aposztrofálja. Ebben az értelemben ez a visszavonulás egy tágabb geopolitikai művelet álcázását szolgálja, ahol az USA konvencionális hadereje helyett a szolgálati szervek fokozott aktivitásával, a hátulról történő vezetés gyakorlatának kiterjesztésével kell számolni.
A helycserés – a láthatóból rejtetté váló – stratégiai taktika fegyveres erőkre vonatkoztatott konkrét példája az ukrán hadseregben továbbra is a NATO-standardizálás érdekében tevékenykedő amerikai tanácsadók emelt számú jelenléte, vagy a felszámolt etiópiai drónbázis helyett a szomszéd Dzsibutiban titokban kiépített még nagyobb kapacitású reptér. Ezek mind a fegyveres erőkhöz köthető, de szolgálati operációs folyamatok segítségét igénylő történések.
Az abszolút rejtett “modus operandi” kizárólag szolgálatokhoz köthető taktikájának előtérbe kerülése két azonnal következő, és egymásba kapcsolódó geográfiai egység övében bekövetkező eseményen keresztül érzékelhető: Az észak-indiai katonai légibázist ért terrortámadás pakisztán-indiai-kínai-afgán-bengáli régióra gyakorolt destabilizációs hatásmechanizmus gerjesztését irányozza elő. A szaúdi síita teológus Nimr al-Nimr rezsim általi kivégzése pedig a Közel-Keleten generálható szektariánus jellegű szunnita-síita konfliktus elmélyítését célozza meg.
Ez az amerikai politikai körökben mérvadó Brzezinski-féle “eurázsiai balkanizáció és irányított káosz” stratégiai víziójának újraadaptálását jelzi. Ez az elképzelés az orosz-kínai erőcentrumok külső öv felőli nyomás alatt tartását célozza meg. A külső öv az “eurázsiai balkán”, ahol egy hátulról irányított és megszabott mértékű destabilizáció segítségével az öv gazdasági-társadalmi állapotának kaotikus alapjelleme miatt ez a destabilizáció csekély energiák befektetése mellett is megvalósítható. Az öv instabilitásának lényege az eurázsiai szárazföldi erőcentrumok számára okozott fenyegetés, melynek elhárítása érdekében kénytelenek lennének a felforgatásra szánt csekély energiával ellentétben óriási erőforrásokat felhasználni a stabilizálás végrehajtására. Ezeknek az erőforrásoknak az elvonása más területekről így ezen hatalmi centrumok gyengülését idézi elő.
Hogy ez az elmélet milyen mértékben kivitelezhető az abszolút együttműködő, és egyensúlyi politikát folytató orosz-kínai hatalmi pólusokkal szemben, abban nagyban közrejátszanak az elmélet által megcélzott eurázsiai öv országainak a politikai elit szintjén a provokatív destabilizációs kísérletekre megfogalmazott válaszai.