Joseph Dunford tábornok az amerikai hadsereg Vezérkari Főnöki Tanácsának elnöke múlt héten arról nyilatkozott, hogy a Daesh (Iszlám Állam) terrorszervezet líbiai terjeszkedésének megakadályozására Washington elkezdte egy csapásmérő katonai művelet előkészületeit, és a végső tervről – amely magába foglalná brit, francia és olasz erők bevetését is – heteken belül döntés fog születni. A 2011-ben a Líbiát a káoszba taszító hadművelet előkészítéséhez és megindításához négy nap kellett, 2016-ban ugyanez több hetet, esetleg hónapot venne majd igénybe a hivatalos kommunikáció alapján.

A líbiai kormány részéről a választ Ahmed Mateeq miniszterelnök helyettes, a formálisan felálló egységkormányzat tagja adta meg: “Ez egy nagyon érzékeny téma a líbiaiak számára, és inkább magunk felügyeljük az ország területét”.
Mateeq a brit részről tervezett 1000 fős kontingens felajánlásával kapcsolatban nyilatkozott, de reagálása Dunford amerikai tábornok nyilatkozata után történt közvetlenül, és így arra adott válasznak tekinthető.

Az Egyesült Államok az iraki és szíriai műveletekhez a NATO tagországok részéről AWACS légtérellenőrző repülőegységeket kért a NATO központi titkárságán keresztül. Eddig ezek az egységek az őket hadrendbe állító országokkal kötött kétoldalú megállapodások alapján Washingtonnal koalíciós egyezmény keretében, tehát nem a NATO keretein belül, hanem az USA-val közvetlenül együttműködve hajtottak végre légtértevékenységet Irak és Szíria egy része felett.

Most Washington hirtelen a kétoldalú koalíciós keretek közül a NATO kollektív szervezeti együttműködési alapjaira helyezné át a hadműveleti tevékenységek összehangolását. Ez nem más mint a NATO nagyfokú újraaktiválására tett kísérlet. Az amerikai vezetés a szervezet tagjainak harckészség-hajlandóságát igyekszik felmérni a líbiai bevetés lehetőségének megtervezésére, mert az USA hadseregét, csakúgy mint Nagy-Britanniát és a 2011-es hadművelet francia és olasz résztvevőit a jelenlegi két oldalra szakadt líbiai vezetés egyike sem óhajtja látni az ország területén. Egy ilyen műveletet végrehajtását ezért az Egyesült Államok egymaga nem tudja felvállalni, mert fegyveres erőinek kapacitási szűkössége az előre várható erős ellenállás, és a műveleti tényezők bizonytalansági faktorainak nagysága miatt veszélyes helyzetbe sodorhatja az USA egyéb térségekben tervezett akcióit. Washington a haditechnikai modernizáció ütemezése terén bekövetkezett lépéshátránya miatt küzd kapacitási problémákkal. A fejlesztési programok ütemtervi csúszásai, kivitelezési hatásfokuk alacsony szintje, és a rendelkezésre álló költségforrások eddigi átgondolatlan felhasználása a védelmi költségvetés csökkentését teszik szükségessé. Az Egyesült Államok védelempolitikai döntéshozói ezért az átszervezésekkel együtt kénytelenek a fegyveres erők létszámát is jelentősen csökkenteni. Ez a kapacitáscsökkentés a nagyhatalmi szint védelmi minőségének minimuma alá tolja a szükséges erők összlétszámát és eszközállományát. Ez a védelmi minőség két egyidejű konfliktusban való részvételre elégséges stratégiai erőtartalékot tételez fel, ami USA hadseregének szerkezeti felépítésében minimum 50 dandárszintű-harccsoportot (BCT) jelent. Ezzel szemben jelenleg 32 ilyen harccsoport áll Washington rendelkezésére, és a szenátus további leépítést tervez forráshiány miatt. Ezért az USA fizikálisan nem tudja vállalni a több térségi konfliktusban való egyidejű szárazföldi részvételt. Azonban az általa előidézett geopolitikai helyzet olyan kötelezettségbe kényszeríti az Egyesült Államok vezetését, melyben több ilyen konfliktusban kéne egyszerre fellépnie. Katonai értelemben Líbiát is beleértve három ilyen szárazföldi regionális háború zajlik: Líbia, Jemen, szír-iraki térség – két másik, jelenleg harci cselekmények nélküli zóna pedig megelőző csoportosítást igényel: ukrán és kelet-európai térség, Koreai-félsziget.

Az amerikai döntéshozók ebben a helyzetben a NATO szövetségi kereteit kihasználva más tagállamok bevonásával küszöbölnék ki az USA haderejében jelentkező stratégiai kapacitáshiányt, és ez a líbiai beavatkozás kérdésére is érvényes. A katonai szövetség rendjének fellazulása a nemzetközi geopolitikai kapcsolati rendszerforma multipoláris világrend irányába alakulásával, és az ebbe az átalakulásba be nem illeszthető agresszív expanziós jellegű és szervezeti célként értelmezett politika megnyilvánulása miatt azonban igen gyorsan következett be. A líbiai műveletek kérdésében a lazább kötődést kihasználva pillanatnyilag Olaszország abszolút kívülálló álláspontra helyezkedett. A 4000 olasz katona bevonása így kérdésessé válik, és a szárazföldi csapatok vázát alkotó tervezett olasz formáció hiánya az egész művelet elindítását kérdésessé teheti. Eközben az USA már nem tud stratégiai katonai kapacitásszintjének egyensúlyi veszélyeztetése nélkül további súlyozott szerepet vállalni az akcióban. Ez ugyanarra a hazárdjátékra késztetné Washingtont, mint amelybe a Hitler vezette Németország bukott bele a II. világháborúban. Amennyiben a NATO tagállamok erős országai nem vállalják együttesen az USA geopolitikai céljainak további fegyveres támogatását, akkor az amerikai hegemónia-korszak intenzív hanyatlásának leszünk szemtanúi.