Amikor az amerikai-szövetséges országok elkezdték megbuktatni az általuk nemkívánatosnak nyilvánított közel-keleti és észak-afrikai vezetőket, a háború a harmadik világ béli országokban zajlott, ezért a többség nem foglalkozott a folyamatban lévő népirtásokkal. Egy évtized után azonban Nyugat-Európában is hadiállapot kezd kialakulni.

Több mint egy évtizeddel ezelőtt a nyugati politikusok többsége és a nyugati lakosság többsége hallgatólagos beleegyezését adta ahhoz, hogy kormányaik az amerikai külpolitikával együttműködve megbuktassanak bizonyos, nekik nem tetsző módon kormányzó vezetőket. A társadalom többsége érdektelenségből, vagy egyszerű tájékozatlanságból nem ellenezte a megválasztott kormány külpolitikáját, és nem foglalkozott azzal, hogy közömbössége miatt más országokban emberek ezrei halnak meg. A humanizmus és tolerancia szükségességét hangoztató emberek félrenéztek, és a többséget nem foglalkoztatta, mi zajlik Irakban, Afganisztánban, Líbiában, vagy Szíriában.

Ez a közömbösség egészen addig volt tartható, ameddig az emberek megtehették, hogy érdektelenek maradnak, mert a nyugati hétköznapokban nem volt látható, hogy a nyugati országok hadban állnak. A háború egy távoli országban zajlott, amiről a választók többsége egyébként sem tud sokat – megelégszik annyival, hogy ott nem liberális demokrácia van, és a törvényei, szokásai nagyságrendekkel primitívebbek a társadalmi fejlődés csúcsteljesítményének tartott liberális demokráciánál, ezért a fejlett nyugati kormányoknak joga van ott katonai erővel is megváltoztatni a politikai berendezkedést. Minden bizonnyal ezt gondolhatták választók milliói, amikor hallgatólagosan beleegyeztek abba, hogy kormányaik más országok vezetőit eltávolítsák a hatalomból – mert a média fősodra mindvégig ezt az üzenetet közvetítette.

Az elmúlt évtized bebizonyította, hogy a liberális demokrácia a közömbösség diktatúrája. Szolidaritást kell vállalni minden kisebbséggel, ami a Nyugat által nemkívánatosnak nyilvánított kormányok által van elnyomva. Más kisebbségekkel nem kell szolidaritást vállalni – a Nyugat által elmozdítani kívánt kormányokat támogató többséggel pedig végképp nem. Ez a közömbösség diktatúrája mindeddig sikeresen fenntartotta azt az állapotot, hogy az emberek elfogadják; az ő választott kormányaik dönthetnek arról, hogy más országoknak milyen vezetése legyen.

Nyugat-Európa most szembe kell nézzen saját közömbösségének következményével. Brüsszelben az emberek fel vannak háborodva, hogy nem lehet kimenni az utcára, arra kényszerülnek, hogy otthonaikban meghúzódva várják a veszély elmúlását, miközben sportesemények, kulturális rendezvények elmaradnak, és az utcán a hadsereg jelenléte állandó, mert a nyílt utcán történő gyilkosság veszélye állandóan jelen van a hétköznapokban.

Pontosan ezzel jár, amikor egy idegen hatalom akarja meghatározni, hogy más országban milyen politikai berendezkedés legyen.

A többség hallgatása pontosan ilyen állapotokat hozott létre Irakban, Afganisztánban, Líbiában és számos más országban – kezdetben, mert a folyamat továbbgyűrűzésével a terrorszervezetek működése is kiterjedtebbé válik. Ennek ellenére, a hétköznapokban állandósuló terrorfenyegetés mindeddig nem volt fontos, mert a nyugati társadalom megtehette, hogy félrenéz. A veszély nem közel volt, hanem egy távoli országban. Most egy idegen hatalom akarja ráerőltetni saját akaratát Nyugat-Európára; ne liberális demokrácia legyen Németországban és Franciaországban, hanem ehelyett a saría törvényei érvényesüljenek. Mindeközben az Iszlám Állam semmi egyebet nem tesz, mint amit nyugat-európai országok is műveltek a Közel-Keleten és Észak-Afrikában; saját társadalmi-politikai rendszerüket akarják ráerőltetni egy idegen kultúrára, akár fegyveres erővel is. A Nyugat nem akar a saría törvényei szerint élni, de eközben képtelen megérteni, hogy más kultúrák legalább ennyire ellenzik a Nyugat-Európában meghonosodott társadalmi-politikai berendezkedést, amit a kormányaink évtizedeken át fegyverrel és kormánydöntésekkel akartak rájuk erőltetni.

Nyugat-Európában máig egy olyan ideológia működik, ami elhiteti az emberekkel, hogy más országokban szabadon lehet a lakosságot terrorizálni. Ez az ideológia azt mondja; a liberális demokrácia a társadalmi fejlődés csúcsa. A társadalom gondolkozásában pedig meghonosodott ez a liberalizmusnak mondott beteg ideológia; hallgatólagos beleegyezését adja más országok gyarmatosításához, hiszen ott nem erőszakos beavatkozás zajlik, hanem valamiféle elkerülhetetlen társadalmi fejlődés, amiben a Nyugat mindössze segítséget ad. Tehát nem megöljük a vezetőiket és porig bombázzuk országaikat, hanem segítünk nekik, hogy eljussanak a liberális demokrácia szintjére, amit egy beteg ideológia által vezérelt szekta a társadalmi fejlődés csúcsának gondol.

Megér-e a liberális demokrácia terjesztése annyit, hogy terrorfenyegetés közepette éljünk?

A következő években kiderül, mennyire jelenti a társadalmi fejlődés csúcsát a liberális demokrácia. Az események eddigi alakulása azt mutatja, hogy a liberális demokrácia alkalmatlan a túlélésre. Még meg sem jelent az ellenséges hadsereg, de bizonyos szabadságjogokat már most meg kellett vonni. Tucatnyi fegyveres elegendő volt ahhoz, hogy a liberális demokrácia felszámolja önmagát, és inkább elfogadtassa az emberekkel a totális ellenőrzést – ami a diktatúrák sajátja. Ha a közömbösség elfogadtatása működött is, azt igen nehéz lesz lekommunikálni, hogy a liberális demokrácia felszámolása – szabadságjogok feladása biztonságért cserébe – a liberális demokrácia védelme érdekében szükséges.

Ha a regnáló hatalmi elit évek leforgása alatt diktatúrát vezethet be liberális demokrácia helyett, milyen alapon mondanák meg más kormányoknak, hogy nem működtethetnek diktatúrát saját országaikban?