Az Egyesült Államok elveszíti globális hatalmi pozícióját, ennek megfelelően nagyhatalmi vonzereje is szertefoszlik. Dan de Luc, a Foreign Policy magazin elemzője szerint a közel-keleti helyzet alakulása nyilvánvalóvá tette, hogy Washington legfontosabb szövetségesei elkezdtek Moszkva felé fordulni.

A szerző értékelésében felhívta a figyelmet arra, hogy a Közel-Kelet több országában is hatalmi átmenet történik a színfalak mögött, és Mohammed bin Szalman szaúdi védelmi miniszter Szocsiban tett látogatása annak előjele volt, hogy a térség országai számára Vlagyimir Putyin veszi át a legbefolyásosabb személy szerepét, Barack Obama pedig háttérbe szorul. Az elemző felhívta a figyelmet arra, hogy a számos gazdasági együttműködés mellett több közel-keleti ország vezetői is Moszkvával egyeztetnek a térségi befolyási övezetek alakulásáról, és a szaúdi miniszter látogatása egybeesett az Egyesült Arab Emírségek koronahercegének és fegyveres erői helyettes főparancsnokának látogatásával. Egyiptom szintén erősíti kapcsolatait Oroszországgal; Abdel Fattah El-Szisszi egyiptomi államfő a 2013-as puccs óta már negyedik alkalommal jár Moszkvában, és Kairóban fogadta Vlagyimir Putyint. A térségi trendnek megfelelően Izrael szintén elkezdte erősíteni kapcsolatait Oroszországgal, és Benjamin Netanyahu szeptemberben személyesen találkozott Vlagyimir Putyinnal.

A szerző szerint a világ országai felismerik, hogy az Egyesült Államok többé nem megkerülhetetlen tényező a világpolitikában, és az amerikaiakkal szövetséges riválisaikkal szemben másik nagyhatalomhoz fordulhatnak, ami mostanra teljes mértékben ellensúlyozza az amerikai befolyást. De Luc hangsúlyozza annak jelentőségét, hogy a térségi országok magas rangú vezetői “nem az amerikai elnöki hivatal ajtaján kopogtatnak”, hanem Moszkvával próbálnak megegyezésre jutni. Ez a fejlemény mostanra láthatóvá tette, hogy az amerikai politikai befolyás gyengülni kezdett a Közel-Keleten, és a térségi országok felismerték, hogy hiába állapodnak meg az amerikai elnökkel, mert önmagában az Egyesült Államok nem tudja garantálni számukra a térségi erőegyensúly fenntartását.

De Luc szerint a szaúdi vezérkar az amerikai befolyás gyengülése miatt számol azzal a lehetőséggel, hogy elfogadjon egy olyan forgatókönyvet, melynek részeként hosszú távon Bassar el-Aszadot fogadják el Szíria elnökének, és elismerjék Szíriát térségi hatalomként, amire akár szövetségesként tekinthetnek majd az Iszlám Állam elleni háborúban. Az Iszlám Állam ugyanis mostanra egy absztrakt fogalommá vált; annak ellenére, hogy a nyugati sajtó egységes szervezetként mutatja be az ISIL-t, gyakorlatilag valamennyi térségi ország és az Egyesült Államok proxy-szervezetei is Iszlám Állam néven működnek. Szaúd-Arábia vezetői országuk újrapozicionálására törekszenek a térségi geopolitikában, ebben a folyamatban pedig már nem Washingtont tekintik elsődleges viszonyítási pontnak – emiatt egyik hónapról a másikra előállhat egy olyan helyzet, hogy az “Iszlám Állam” Szaúd-Arábia területi egységét is megbontja, a rezsim pedig az orosz vezetés alatt álló koalícióhoz sodródik, ha biztosítani akarja saját fennmaradását.

Ryan Crocker, az Egyesült Államok volt afganisztáni nagykövete szerint felmerül annak lehetősége, hogy a szaúdi vezetők Washingtonnal egyeztetést követően kezdtek tárgyalásokat az orosz féllel. A diplomata szerint azonban sokan egyértelmű üzenetként értékelik a lépést, amivel a szaúdi vezetés kifejezésre juttatta az amerikai elit számára, hogy már “nincs rájuk szükség” – és mivel mindkét fél részéről akadnak olyan vezetők, akik utóbbiként értelmezik a fejleményeket, a két ország eltávolodása öngerjesztő folyamattá válhat.

De Luc szerint az iráni atomprogram kapcsán kötött megállapodás volt az a történés, ami a közel-keleti országok számára egyértelművé tette, hogy az Egyesült Államok jelentőségét és befolyását veszti – amihez a szíriai háború későbbi fejleményei is hozzáadódtak. Washington a politikai és gazdasági befolyás csökkenésével kénytelen lesz a katonai tényezőre helyezni a hangsúlyt, eközben a térség jövőbéli erőviszonyait már nem az határozza meg, hogy az egyes országok milyen kapcsolatban állnak az Egyesült Államokkal, hanem, hogy milyen szerepet vállalnak az Iszlám Állam elleni harcban. Az orosz vezetésű koalícióban részvétel növekvő befolyást jelent a térségi országok számára, míg a koalícióval szembekerülés az eljelentéktelenedés lehetőségét hordozza. Ennek köszönhetően Moszkva képes lesz elérni céljait a térségi politikában, és az amerikai befolyás háttérbe szorításával hosszú távon látványos változások következhetnek be olyan országok külpolitikájában, melyek korábban az amerikaiak szövetségeseként aktívan hozzájárultak a Közel-Kelet destabilizálásához.