A magyar történelem legnagyobb geopolitikai, gazdasági katasztrófáját és lelki traumáját, a magyar nép évszázados megszégyenítését jelentette a 95 évvel ezelőtt ránk kényszerített trianoni békediktátum, aminek következményei a mai napig mérgezik a magyar belpolitikát, a kulturális életet, és a térségi politika egészét.

A magyarság felszámolására törekvő idegen politikai erők szerint a trianoni katasztrófa múltbéli esemény, amivel közel száz év után idejétmúlt foglalkozni. Miközben a holokausztot, a zsidóság traumáját emlékezetpolitikai dogmává léptették elő, és épp a napokban tette kötelező tantárggyá egy magát kereszténynek mondó egyetem, a magyarság legnagyobb traumáját elfelejtendő múltbéli eseménynek nyilvánítanák. Pedig ki kell jelenteni, hogy nem az. Trianon nem a múlt, hanem a mai napig állandó jelen, amit kénytelenek vagyunk elviselni. A mai napig az egy évszázaddal ezelőtt, nagyhatalmak által kikényszerített lelki határok korlátozzák a magyarságot. A rendszerváltást követően ugyan lehetőség lett volna egy részleges revízióra – az akkor aktuális nemzetiségi arányok alapján -, az Antall-kormány gyalázatos érdektelensége azonban tovább súlyosbította a magyarság megszégyenített helyzetét. A rendszerváltó kékszalagosok újabb évtized után az Európai Unióval mint délibábbal próbálták enyhíteni a katasztrófa terhét, amivel ahelyett, hogy a sebeket begyógyíthatták volna, egy újabb Trianont idéztek elő. Ahogy egy évszázaddal ezelőtt határon kívül rekedt több millió magyar, a megmaradt határok eltörlését követően százezrével kezdtek külföldre menekülni a magyar fiatalok.

25 évi politika gondoskodhatott volna arról, hogy a diktátum után megmaradó határaink egy erős Anyaföldet védelmezzenek, amire büszkék lehetünk, ahol öröm otthon lenni, és amiért gondolkodás nélkül életünket adnánk – ehelyett arról gondoskodtak, hogy a megmaradt határok is eltűnjenek, legyen felvásárló-piaca a nyugati cégeknek, és aki képes lenne változtatni a vert helyzeten, az lehetőleg külföldre vándoroljon, erősségeit jó pénzért az ország határait felszámoló nagyurak cégeinek szolgálatába állítsa.

Trianon nem a múlt, hanem a jelen. Hatását most, ebben a pillanatban is kifejti úgy a gondolatainkra, mint a térségi politikára. Egy orosz újságíró szerint “a trianoni egyezmény eredményeként Magyarország elvesztette területeinek 72%-át, lakosságának 64%-át – beleértve 3 millió magyart -, elveszítette tengerpartját, haditengerészetét, erdeinek 88%-át, ásványkincseinek 83%-át, bankrendszerének és hitelintézeteinek 67%-át.” Súlyos szavak ezek, és miközben a száraz tények felemlítése nem tükrözi azt, amit egy magyarnak jelent nemzetünk meggyalázása, árulkodik arról, hogy a magyarság fájdalma ma is világpolitikai tényező. Sztepan Szviridov egy április végi publicisztikában az ukrán válság kapcsán kifejtette, hogy Magyarországnak nagyon is legitim követelése van Kárpátalja visszacsatolására vonatkozóan. Ez a kijelentés a XXI. században talán alaptalannak, vagy mesterkéltnek tűnik, de ugyanakkor le is kell vonni belőle a tanulságot: mindig van újabb lehetőség. Mindig van újabb lehetőség, hogy egy magyar kormány egy kedvező geopolitikai helyzetben a magyarságot újraegyesítse. Ahogy mi szövetségeseket keresünk, mások is szövetségeseket keresnek, amire talán épp bennünk lelnek.

A rendszerváltások néha vérrel járnak, néha nem. A népek újraegyesítése néha vérrel jár, néha nem. Oroszország egyetlen csepp vér nélkül volt képes visszacsatolni a Krím-félszigetet, mert arra valós politikai akarat volt, és egy hazája iránt elkötelezett szellemi elit vert helyzetből alig több mint tíz év leforgása alatt képes volt helyreállítani az ország függetlenségét. Szun-Ce – akinek tanításai a mai napig meghatározzák a stratégiai gondolkodást – azt mondta, nem az az igazán nagy hadvezér, aki meg tud nyerni egy háborút, hanem az, amelyik tudja, hogyan kell győzni anélkül, hogy egyáltalán harcba bocsátkozna. Ellenséges környezetben, egy kezdetben instabil kormány által irányított, vodkában és korrupcióban fetrengő, bürokráciával mindennek gáncsot vető katonai struktúrából állt fel egy olyan modern ütőerő, aminek ott az adott helyzetben nem is kellett harcba bocsátkoznia.

A magyarság akkor fog újraegyesülni, amikor belép a politikába egy olyan szellemi elit, ami képes kikövezni a győzelem útját anélkül, hogy háborút és vérontást akarna. Se előbb, se később. Trianon sebei máig ott tátonganak a magyar lélekben, és gondoskodnak arról, hogy a magyar értelmiségiek ne győzelmet akarjanak, hanem háborút, vért és bosszút a múltért, vagy a halál békéjét. Közel száz évvel ezelőtt nem az ország gazdaságán, iparán, vagy hadseregén esett kár, mert ezek – politikai akarat megléte esetén – néhány parlamenti ciklus leforgása alatt mind helyreállíthatók. Trianon a magyar léleknek jelentett katasztrófát, és a mai napig megakadályozza azt, hogy a magyar gondolkodói réteg meglássa a megújulás lehetőségét.

Újabb lehetőség pedig mindig van; a trianoni diktátum előzményeiről, kiváltó okairól lehet vitázni ugyan, de mindenek előtt egyetlen tényező állt; hogy a magyar értelmiségi réteg dilettáns módon viszonyult a térségi birodalmi politika alakulásához. Képtelen volt arra, hogy felmérje az ország valós geopolitikai helyzetét, s így arra is képtelen volt, hogy azt a magyarság előnyére fordítsa. Ha Magyarországon újra meghonosodik a geopolitikai gondolkodás, az értelmiségi réteg hajlandó kivonni magát az üres birodalmi propaganda hatása alól, a lehetőségek láthatóvá válnak: Kárpátalja és Erdély egyetlen geopolitikai törésvonal mentén helyezkedik el, és ahogy évtizedekkel ezelőtt, ma is lehetőség van arra, hogy pusztán földrajzi elhelyezkedésünk és a térségi politikai viszonyok kihasználásával előnyt kovácsoljunk a hátrányból. Az egyetlen tényező, ami hiányzik, az nem a nagyobb költségvetési bevétel vagy a nemzetközi támogatás, hanem a hadvezér, aki képes győzni anélkül, hogy harcba bocsátkozna. A hadvezér, aki helyett idegen helytartók és bürokraták hada irányítja az országot.