Orbán Viktor kijelentette, hogy erősíteni kell a gazdasági kapcsolatokat Magyarország és Kazahsztán közt, és a kazah államfővel számos olyan megállapodást kötnek, ami ezt lehetővé teszi. A miniszterelnök szerint a gyorsan változó világban szoros együttműködésre van szükség az EU és az Eurázsiai Gazdasági Unió között, és Magyarország ezért dolgozik a következő években. Ez a kijelentés nagyjából a mai magyar kormány külpolitikai orientációjáról is tanúbizonyságot tesz; a kormány csak annyiban hajlandó kiterjeszteni a keleti nyitás politikáját, amennyire azt Berlinből engedik, de teljes külpolitikai fordulathoz a mai kormány nem rendelkezik elegendő politikai mozgástérrel.

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter alig egy héttel ezelőtt kijelentette; Magyarország és az Egyesült Államok közt csak politikai nézeteltérések vannak, a gazdasági és katonai együttműködés továbbra is töretlen. Összességében ez úgy értelmezhető, hogy a magyar kormány nem rendelkezik független külpolitikával, és a látszat ellenére nem is próbál független lépéseket tenni a nemzetközi kapcsolatokban. A kormány Eurázsiai Gazdasági Unióval épített kapcsolatai egyelőre összhangban vannak Berlin külpolitikájával.

Az Orbán-kormány külpolitikájának hátteréhez szükséges alaposabb képet alkotni arról a geopolitikai kontextusról, melyben jelenleg hazánk elhelyezkedik. A térségi politikában négy meghatározó cselekvő van jelen, ezek; az Európai Unió, Törökország, az Eurázsiai Gazdasági Unió és az Amerikai Egyesült Államok. Utóbbi abszurditását mutatja, hogy az USA érdekképviselete nem csak jelen van Európában, hanem az utóbbi évtizedek során az amerikai külügyi törekvés határozta meg az európai (és részben a török) politikát. Ennek eredményeként megfigyelhető Európában egy fokozódó Amerika-ellenesség, ami Magyarország elhelyezkedéséből adódóan nálunk általános nyugatellenességben nyilvánul meg. Washington fokozatosan veszít a térségre gyakorolt befolyásából, ami nem a kormányok akaratából, hanem az európai kormányokra nehezedő belpolitikai nyomás elviselhetetlenné válásából adódik (és kizárólag erre vezethető vissza az amerikaiak katona erődemonstrációja térségünkben).

A Szovjetunió széthullását követően a Berlin-Washington tengely határozta meg az európai politikát, amiben Törökország mind jelentősebb szereplővé válik, a Washington térségi érdekérvényesítésével egyre fokozódó “közegellenállás” viszont teret enged a negyedik független cselekvő megjelenésének, ami a gyakorlatban az Eurázsiai Gazdasági Unió felemelkedését jelenti. Az amerikai befolyás elutasítottá válása a gyakorlatban annyit jelent, új lehetőség van arra, hogy a térségi politikát a térségi hatalmak határozzák meg. Mindez az európai kormányokat is lépéskényszerbe hozza. Az Európai Unió, amennyiben ragaszkodik az amerikai külügyi törekvés kiszolgálásához, a tagállamokban rendszerváltások sorozatával, a perifériaországok leszakadásával kell szembenézzen. Ez a mozgató rugója annak a keleti nyitásnak, amit a térségi hatalmak folytatnak, és ennek megfelelően az Orbán-kormány is.

Hazánk számára két lehetőség adott; az a lehetőség, hogy megpróbáljunk független külpolitikai lépéseket tenni, és elébe menjünk a történelmi változásnak – ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy kilépünk az Európai Unióból, és a gazdasági katasztrófa elhárítása céljából az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz csatlakozunk. A második lehetőség szükségszerűen bekövetkezik, de ebben az esetben számos olyan előnytől elesünk, amihez Magyarország egyébként hozzájuthatott volna, ha a kormány független külpolitikát folytat. Ez a második lehetőség azt jelenti, hogy az Európai Unióban a lakosság Amerika-ellenessége miatt kormányváltások sorozata következik be, és olyan pártok jutnak kormányra, melyek összessége az Európai Unió külpolitikájának egészét megváltoztatja. Ez a térségi politikai lehetőségekből adódóan azt jelenti, hogy az Európai Unió nemzeti radikális, vagy radikálisan szocialista kormányok irányítása mellett, évtizedek alatt integrálódik az Eurázsiai Unióba, melynek működését három hatalmi pólus: Németország, Oroszország és Törökország fogja meghatározni.

Az Orbán-kormány az utóbbi lehetőséggel számol (a Berlin külpolitikáját meghatározó folyamatokhoz igazodnak hozzá), és egyelőre úgy tűnik, a Jobbik sem hajlandó független cselekvőként fellépni, ehelyett a lassú átrendeződéssel és a Fidesz erodálódásával számol, ami után a Jobbik válik egyetlen politikai alternatívává. Utóbbit alátámasztja Vona Gábor a Magyar Nemzetnek adott, nagy médiavisszhangot kiváltó interjúja, melyben kijelentette, hogy törekszik a német kapcsolat megszerzésére (a liberális sajtó pedig geopolitikai rálátás híján ezt következetesen egy külpolitikai irányváltásként értelmezte). Ez a folyamat azt vonja magával, hogy a transzatlanti szabadkereskedelmi zóna létrehozása meghiúsul, ehelyett a mai Európai Unió és az Eurázsiai Gazdasági Unió közt jön majd létre szabadkereskedelmi egyezmény, hazánk pedig a három térségi hatalmi pólus – Moszkva, Berlin, Ankara – közt kell egyensúlyozzon. A kormányt gyakran éri az a vád, hogy nincs határozott állásfoglalása a transzatlanti szabadkereskedelmi zónáról: valójában nem is lényeges, hogy van-e, mert erről a kérdésről a német hatalmi pólus fog dönteni. Ebbe az irányvonalba illeszkedik bele Orbán kazahsztáni látogatása, ami egyfajta törekvés arra, hogy ha független külpolitikát nem is folytat Magyarország, mérsékelt módon elébe menjünk a várhatóan bekövetkező eseményeknek, és hazánk gazdasági téren jobb pozícióba kerüljön az átrendeződést követően.